Sokszor emlegetjük azt, hogy mennyire önző az a társadalom, amelyben élünk. Ilyenkor természetesen nem magunkra gondolunk. Hiszen egy keresztyén embertől olyan távol áll az, hogy önző legyen. "Krisztus megváltott bennünket - mondjuk -, és akit Ő megváltott, az nem élhet többé önmagának." Bármilyen furcsa is, de ebben az előbb leírt mondatban a hangsúly ezen a szón van: "mondjuk". Mert ez a mondat elméletileg igaz, de gyakorlatilag - sajnos - nem.
Elég csak ellátogatnunk egy átlagos gyülekezetbe, és felfedezhetjük az önzőség megannyi módját, amelyet ügyesen gyakorlunk, sokszor még kegyesnek látszó szavak és tettek mögé. Gyülekezeteink halálos betegsége az önző, én-központú, önmaguk örömére - vagy inkább fájdalmára - élő keresztyének tömege. Ezek az emberek arról ismerhetőek meg, hogy kérdésként ezeket szokták feltenni: "Mit akarok én Istentől? Mi az, amihez érdekem fűződik a közösségben? Mi az, ami hasznomra válik? Mit adhat nekem Isten?" Mennyi ilyen emberrel találkoztam már életemben, akik talán észre sem vették azt, hogy mennyire önző módon közelítettek még Istenhez is, akit állítólag pedig annyira szeretnek. Ők hisznek, mert valamit elvárnak. Hisznek, mert remélik, hogy Isten, mint jóságos gondozó, kielégíti legtitkosabb vágyaikat is. (Csak szent és nemes dolgokra gondolok!)
Az önző gondolkozásunkból azonban meg kell térnünk, ha valóban Istent akarjuk szolgálni! Mert a Krisztust követő embernek - ellentétben a "szájhős" keresztyénekkel -, egészen más kérdéseik vannak: "Mit akar tőlem Isten? Mi az, amit én tehetnék érte? Mit kell cselekednem? Annyi mindent kaptam, mit adhatok neki én hálás gyermekeként?" Mennyire különböznek ezek a kérdések az előzőektől! Mert ezek a kérések Isten körül forognak, és nem a kérdést feltevő ember személyisége körül.
Mennyire más lenne akkor, ha közösségeinkben, az odajárók, nem önmagukért járnának a gyülekezeteinkbe, hanem Istenért és a testvéreikért.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése