Aki van - 3.

Vajon van-e ma helye az evangéliumnak a modern ember életében? Vagy a keresztyénség egyszerűn múzeumi darabbá válik, és kimúlik a történelemből? Schaeffer szerint az evangéliumi igazságok a huszadik század végén, és tegyük hozzá: napjainkban is, éppúgy megállják a helyüket, mint kijelentésük pillanatában! 

A mai ember már nem olyan optimista, és nem olyan idealista, mint évtizedekkel ezelőtt! Sokkal inkább kétségbeesett és elveszett. Valaki, aki kiutat keres életének értelmetlenségéből. Már nem szemléli úgy a körülötte zajló világot, mint egy ideális helyet, mert bőrén érzi annak ellentmondásait, hazugságait, képmutatását, irgalmatlanságát.

Schaeffer ezt írja: "A keresztyénség realista, mert azt állítja, hogy ha nincs igazság, akkor nincs remény sem, és nem lehet szó igazságról megfelelő alapok híján. (...) A keresztyénség nem enged teret a romantikának. Vegyük például az erkölcsöt! A keresztyénség e fáradt és terhek alatt nyögő világ láttán nem azt mondja, hogy kicsit romlott, enyhén töredezett, de könnyedén meg lehet javítani. A keresztyénség realista, és azt mondja, hogy a világ magán viseli a gonosz jelét, és az ember mindenestül bűnös. A keresztyénség nem csábul olyan kijelentésre, hogy reménykedhetünk a jövőben, ha reményünket az emberiség jobbá válásának bizonyítékaira alapozzuk. A keresztyének véleménye annyiban egyezik az igazán kétségbeesettekével, hogy realistán kell a világot szemlélnünk, legyen szó akár a létről, akár az erkölcsről." - Mit jelentenek ezek a mondatok? Egyszerűen azt, amit Pál így fogalmaz meg a Római levélben: "Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére, elsőként zsidónak, de görögnek is, mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne hitből hitbe, ahogyan meg van írva: "Az igaz ember pedig hitből fog élni." Vagyis: az evangélium igazsága ma is megtartó erő, valami, ami tartást és gerincet ad a legnagyobb nyomorúságban is! A keresztyén ember reálisan szemléli a világot. A többi gondolkodó emberhez hasonlóan szintén látja ennek a világnak a nyomorúságát és gonoszságát, de nem dédelget hamis álmokat afelől, hogy egyszer majd, valamiféle fejlődés következtében, az emberiség jobbá válik, és legyőzi a szívében lévő gonoszt. A keresztyén ember mégsem omlik össze, mégsem adja fel, mégsem esik kétségbe, mégsem látja értelmetlennek az egész létezést. Miért? Mert egyetlen cél vezérli: szolgálni akarja Istent minden körülmények között. Ez ad értelmet miden küzdelmének, és szenvedéseinek hordozásához is.

Ám Schaeffer azt is kimondja, hogy bár "a helyzet orvoslásért kiált, s ezt csak a bibliai keresztyénség adhatja meg, ám úgy tűnik,mi nem vagyunk erre képesek." Szerinte bár a gondolkodó emberek már látják azt, amit mi, hogy az "ember halott, annyiban, hogy életének nincs értelme. Egyedül a keresztyénség tud magyarázatot erre az értelmetlenségre, mégpedig azt, hogy az ember lázadása által elszakadt a létező Istentől, és ezért jutott oda, ahová jutott. - Ha azonban mi keresztyének nem ragaszkodunk ahhoz, ahogyan Schaeffer írja, hogy "egy dolog igaz, akkor az ellentéte hamis", és nem konfrontálódunk radikálisan ennek a világnak mindent összemosni akaró szellemiségével és igyekezetével, azzal, hogy nincsen abszolút igazság, hanem minden viszonylagos, akkor "nem lesz többé mit mondanunk. Ráadásul nemcsak hogy nem lesz mit mondanunk, hanem magunk is semmivé leszünk. Megszűnik a keresztyénség, ha intézményi külsőségei fönn is maradnak."

"Végül illő tisztelettel arra is rá kell mutatnom," - írja Schaeffer - "hogy nem csupán a körülöttünk élő elveszettek iránt kell őszinte szánalmat éreznünk, hanem Istenünk iránt is figyelmet kell tanúsítanunk. Az Ő népe vagyunk, és ha a másik módszertan hálójába kerülünk, azzal valóban meggyalázzuk Őt és megfosztjuk hitelétől - mert a leghatalmasabb antitézis az összes között Isten léte, szemben léte tagadásával; Ő az Isten, aki van." - Folytatása következik...

Tovább olvasom

Aki van - 2.

Schaeffer szerint tehát a huszadik század második felére megváltozott az emberek gondolkozása az igazságról. Előtte még volt valami közös nevező, valami közös alap, az, hogy ha egy dolgot igaznak fogadunk el, akkor a vele ellentétes dolog bizonyosan hamis. A huszadik század második felére azonban az igaz és hamis dolgok között ellentét már egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Schaeffer a változás előtti időszakot, és a változás utáni kezdő kort a kétségbeesés vonalával választja el. Ezt írja: "A vonalat nem véletlenül nevezem a kétségbeesés vonalának. E vonal fölött az emberek az abszolútumról alkotott romantikus elképzeléseik körében éltek (még ha erre nem is volt kielégítő logikai alapjuk). A vonal innenső - alsó - oldalán minden másként van. Az ember másként gondolkodik az igazságról."

Schaeffer nagyon érdekes gondolata az is, hogy minden egy uniformizált kultúra felé halad. Így ír erről: "A távoli múltban egy kulturális gondolat elterjedése olyan sok időt vett igénybe, hogy mire az új területekre érkezett, keletkezési helyén olykor már át is alakult. Ma azonban kicsi a világ, és igen könnyen előfordulhat, hogy egy monolitikus kultúra gyorsan terjedő hulláma az emberiség nagy részét egyszerre vonja befolyása alá. Nincs az a mesterséges akadály, amely útját állhatná ennek az áradatnak. Ahogy a világ összezsugorodott és nagyrészt a posztkeresztyén állapotba jutott, Keleten és Nyugaton ugyanaz a módszertan és ugyanaz a monolitikus gondolkodásforma uralkodott el..." - vagyis eltűntek az abszolút értékek, viszonyítási pontok, és helyettük kaptunk azt, hogy a mai ember számára immár minden viszonyítás kérdése.

Az, amiről Schaeffer ír, azt mi nap mint nap a bőrünkön érezzük. A világ egy képernyőire zsugorodott, és az interneten keresztül akár néhány perc alatt megoszthatóvá vált bármilyen információ. (Globalizáció) Az információ áramlásának igazából csak nyelvi korlátai vannak még, de ez is egyre kevésbé jelent problémát. S az is nagyon valóságos gond, hogy miközben mi keresztyének még mindig az abszolút igazsághoz ragaszkodunk, körülöttünk mindenkit a viszonylagosság határoz meg. S ha kiállunk a magunk felismert abszolút igazságaival, akkor azok, akik nem fogadták el a mi értékrendszerünket, csak annyit kérdeznek tőlünk, hogy milyen alapon állítjuk azt, hogy az, amit szólunk az az igazság.

Mai bejegyzésem végén még egy idézet Schaeffertől: "Specializált oktatásunk modern formái között hajlamosak vagyunk arra, hogy szem elől tévesszük az egészet, és elvesszünk a részletekben. Ebben az értelemben kijelenthetjük, hogy korunk kevés igazán művelt emberrel büszkélkedhet. A valódi oktatás az asszociatív gondolkodás kialakítását jelenti, amely átfogja a diszciplínák sokaságát, és nem azt, hogy szakbarbár módjára csak egyetlen területen teszünk szert magas képzettségre. Véleményem szerint egyik diszciplínát sem ragadta jobban magával a töredékes gondolkodás, mint korunk ortodox vagy evangéliumi teológiáját." - majd így folytatja: "Amikor az apostol arra figyelmeztetett, hogy jó „tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól", akkor nem valamiféle absztrakcióról (elvont, elméleti dolog) beszélt. Ha a keresztyén ember saját magára nézve is érvényesíteni akarja e meghagyást, akkor föl kell fedeznie, hogy az adott történelmi pillanatban mi az, amivel kibékíthetetlen ellentmondásban áll. Másképp haszontalan múzeumi tárgy lesz, nem Jézus Krisztus eleven harcosa." - Vajon mi tisztában vagyunk azzal, hogy mi az, amivel szembeállunk? Néha úgy tűnik, hogy az evangéliumi keresztyének kényelmességből készek mindenre azt mondani, ami ma körülveszi őket, hogy: rossz, és az ördögtől van. Miért? Mert könnyebb ezt tenni, mint megvizsgálni bármit, és ami jó azt megtartani és használni abból a sok mindenből, amivel a világban találkozunk. Sajnos, a nagy rohanásban elfelejtünk időt szánni a gondolkozásra. - Folytatása következik...

Tovább olvasom

Aki van - 1.

Hétfőn a barátaimmal találkozhattam, és miközben beszélgettünk, szóba került Francis Schaeffer neve. Francis Schaeffer-t (1912-1984), a TIME folyóirat az értelmiségiek misszionáriusának nevezte. Dr. Schaeffer nemcsak neves teológus, hanem jártas a filozófiában, a történelemben, a szociológiában és a művészet különböző ágaiban. Feleségével, Edittel, 1955-ben a svájci Alpokban hozta létre a L'Abri (Menedék) közösséget, amely olyan keresztyén és nem keresztyén fiataloknak adott menedéket, akik Istennel és az élettel kapcsolatos kérdéseikre keresték a választ. Kedvet kaptam arra, hogy olvassak tőle valamit, és úgy gondoltam, olvasmány élményem néhány részletét megosztom veletek is. (Talán nem veszitek rossz néven!)

Az "Aki van" című könyve vált elérhetővé számomra, amelyet 1968-ban adtak ki először. S bár a XX. század végén élő emberről ad korképet - írhattam volna azt is: kórképet -, mégis látni fogjátok, hogy akár ma is írhatta volna azt, amit papírra vetett. A könyv az Isten szavában, majd létében is kételkedő modern embert mutatja be, aki a "kétségbeesés vonala" alá került. Schaeffer a XX. századi ember gondolkodásnak gyökeres változását elemzi könyvében. Azt, hogy ez a gondolkozás változás hogyan hatotta át a képzőművészetet, a zenét, az általános kultúrát és legvégül a teológiát. Elemzése egyben figyelmeztetés korunk egyháza számára: ahhoz, hogy megszólíthassuk a mai embert, először értenünk kell őt.

Nem írom le egy az egyben a könyvet, csak részletek idézek majd belőle. Mindezt igyekszem majd úgy tenni, hogy érthető legyen. S talán, ha Isten Lelke indít, akkor néha közbevetem a saját gondolataimat is. Bár tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok olyan szellem óriás, mint a szerző. :-) De Isten Lelke bennem is ugyanúgy munkálkodhat, mint ahogyan benne is munkálkodott!

***

A könyve első részében Schaeffer arról értekezik, hogy mi jellemezte a XX. század második felének szellemi és kulturális légkörét. Arról ír, hogy hogyan alakult az a szakadék, amely elválasztja egymástól a különböző nemzedékeket. Ennek fő okát a Schaeffer a következőkben látja: "A szakadék, amely napjainkban elválasztja egymástól a nemzedékeket, csaknem kizárólag azért alakult ki, mert megváltozott az igazság fogalma, az igazságfelfogás. Bármerre tekintünk is, az új felfogás uralja a világot. A mindenhol tettenérhető hallgatólagos közmegegyezés szinte töretlen, akár a képzőművészetet, az irodalmat vizsgáljuk, akár csak egyszerűen belepillantunk különböző lapokba és folyóiratokba, például a Time, a Life, a Newsweek, a The Listener vagy az Observer számaiba. Mindenfelé az új módszertanba, metodikába ütközünk - „metodikán" pedig azt értjük, hogy miként közelítünk az igazsághoz és a tudáshoz. Olyan ez, mint amikor különösen fojtogató köd üli meg Londont. S mint ahogy a ködöt sem lehet kívül rekeszteni falakkal, ajtókkal, úgy ez a közmegegyezés is beszivárog mindenhová, elborít minket, mígnem a tér, melyben élünk, már maga sem érintetlen, és mi még csak észre sem vesszük azt, ami történt."

Az, amit a keresztyén családokról ír, úgy gondolom, ma is teljesen megállja a helyét: "... A keresztyén családok gyermekei a régi igazságfelfogás szerint nevelkednek. Azután szembesülnek a modern keretekkel. Ekkor minden összekuszálódik bennük, hiszen nem tudnak mit kezdeni az alternatív lehetőségekkel, válaszutakkal. Az összekuszáltságból zavarodottság lesz, ami csakhamar le is gyűri őket." - Persze bennem kérdés az is, hogy hány keresztyénnek nevezhető család van még a világon. S most olyan családokra gondolok, ahol a bibliai értékekhez igazítják az családi életet. Ha körülnézek magam körül, akkor sokkal inkább azt látom, hogy "mindent belepett a köd", vagyis minden olyan keverék lett. Úgy összemosódik minden. S ha van valami, amit nagyon utálok ebben a korban az ez a mindent összemosunk, kutyulunk, keverünk. Az igazságot is a hazugsággal. A világosságot a sötétséggel.

Schaeffer szerint, ha visszamennénk az időben, mondjuk az 1890 előtti Európába, vagy az 1935 előtti Egyesült Államokba, akkor megdöbbennénk azon, hogy az emberi gondolkozásban voltak olyan közös pontok (abszolútumok), amelyeket mindenki alapként fogadott el a Lét (vagy tudás) és a moralitás területén. És ez akkor is így volt, ha nem értettek mindig és mindenben egyet, mégis tudtak együtt gondolkodni ezekről. Schaeffer ezt írja: "Biztosra vették, hogy ha valami igaz, akkor annak az ellenkezője hamis. A morál területén pedig ha valami helyes, akkor annak az ellenkezője helytelen. Az az egyszerű képlet, hogy "A egyenlő A-val" és hogy "A nem egyenlő nem-A-val" a klasszikus logika első lépése. Ha fölfogjuk, hogy ez az állítás mennyire kiszorult gondolkodásunkból, akkor megértjük jelenkori helyzetünket."

A szerző szerint, ha nem is volt keresztyén valaki, mégis volt valami fogalma arról, hogy vannak helyes dolgok és vannak helytelenek. Egy egyszerű példával érvel állítása mellett: "Lehetett mondani egy nem keresztyénnek, hogy „Légy jó kislány!", és bár elképzelhető, hogy nem fogadta meg a tanácsot, legalább pontosan megértette, miről beszélünk. Ha ma mondanánk ugyanezt egy igazán modern lánynak, pusztán "nonszensz" kijelentést tennénk. Minden bizonnyal üres tekintettel nézne ránk, ami nem azt jelentené, hogy elvárásaink elutasításra találtak, hanem azt, hogy üzenetünknek nincs számára értelme."

Schaeffernek azt írja, hogy évtizedekkel ezelőtt azon dolgok alatt, hogy "ez igaz" vagy "ez helyes", mindenki ugyanazt értette volna. Mára már annyira felhígultak a fogalmaink is, hogy már abban sem lehetünk bizonyosak, hogyha szeretetről beszélünk, vajon mindenki ugyanazt érti-e alatta. Mert ha egy fiú azt mondja a lánynak "szeretlek", vajon mit ért ebből a lány, és mit ért alatta a fiú? A legtöbb mai slágerben a "szeretlek" annyit jelent: "kívánlak", "szeretnék lefeküdni veled", és egyáltalán nem azt, hogy vonzódom hozzád, megérintettél engem a lényeddel. A szerző szerint: "A változás bizony óriási." Az evangelizáció során, lelki kérdésekben és a keresztyén nevelésben tehát éppen az a nehézség, hogy egyáltalán nem lehetünk bizonyosak abban, hogy a hallgatóság, akihez szólunk, vajon azt érti-e szavaink alatt, amit közvetíteni akarunk? - Folytatása következik.

Tovább olvasom

Miért jó, ha csalódunk Istenben?

Furcsa kérdés ez. Mert egyből vissza is kérdezhetnénk: "Miért? Jó, ha csalódunk benne? S ha csalódunk, akkor miben csalódunk tulajdonképpen? Nem az kép törik össze, amit valami, vagy valakiről kialakítottunk, miközben az a valami vagy valaki változatlanul az marad, aki volt?

Karl Rahner, római katolikus teológus szerint: „Amit az emberek 90%-a Istenen ért, hála Istennek, nem létezik.” – és ebben igazat is kell adnunk neki! Mert mindenkinek él valami a fejében arról, hogy milyen is Isten valójában. Sokak szerint Ő olyan, mint egy jóságos öregúr, aki már a hamut is mamunak mondja. Mások szerint Ő a nagy "játék-rontó", aki csak azoktól a dolgoktól akar megfosztani, ami a szívünknek kedves. Azután vannak olyanok, akik úgy tekintenek Istenre, mint egy jó esernyőre, vagy esőkabátra, akit elő lehet kapni a viharban, de jó idő esetén nincsen szükségünk rá. És vannak, akik tagadják létezését.

Amikor nagy ritkán találkozom ilyen emberekkel, akik egy része általában hisz a lóhere szerencsehozó erejében és a fekete macskában, akkor sokszor az jut az eszembe, hogy ha őserdei bennszülött nem is hiszi el az Eiffel torony létezését, attól a torony még köszöni szépen jól meg van. „Amikor egy vadember nem hisz többé fából készült istenében, ez nem azt jelenti, hogy Isten nem létezik, hanem csak azt, hogy az igazi Isten nem fából van.” - írta Tolsztoj, a híres orosz író.

Csalódásunk Istenben néha nem más, mint annak a képnek az összetörése, amit addig gondoltunk Istenről. És a bennünk élő kép a Teremtőről időnkét jó is, hogy összetörik, mert a szívünk nagy isten, azaz bálványgyártó!

Észre sem vesszük talán, hogy már régen nem mi igazodunk Isten terveihez, hanem Őt akarjuk a magunk terveihez szabni. Valahogy úgy, ahogyan Bertold Brecht írta a "Történetek Keuner úrról" című művében: – „Mit tesz Ön, ha szeret egy embert?” - kérdezték K. urat. - „Tervezetet készítek róla, és gondoskodok arról, hogy hasonlóvá váljék hozzá.” – felelte K. úr. „Kicsoda? A tervezet?” – „Nem! Az ember!” – Istennel szeretnénk a saját képünkre formálni, ahelyett, hogy mi formálódnánk úgy, ahogyan Ő akarja.

De honnan bennünk ez az arrogancia? Miért próbálkozunk szüntelenül a lehetetlennel? Ennek csupán egy oka van, hogy ne legyen kényelmetlen, hogy ne zavarjon bennünket. Mert valahol mélyen a szívünkbe van írva az, hogy vannak dolgok, vannak utak, amelyekre jobb lenne nem elindulni. S ha már megtettük őket, ha már elindultunk rajtuk, akkor valahogy igazolni kell azok helyességét. S kicsoda az, aki szereti, ha állandóan figyelmeztetik arra, hogy valamit nem jól csinál?!

Azonban szükségünk egyfajta képre Istenről, mert véges értelmünknek valamiképpen meg kell „fognia” Őt, a Végtelent. Csak ne felejtsük azt, hogy sohasem tudjuk Őt pontosan „meghatározni”! Olyan ez, mintha egy mai számítógépes játékprogramot megpróbálnánk elindítani egy ősrégi számítógépen… már azzal is gondunk lenne, hogy nem tudnánk telepíteni… kompatibilitási hiba! Isten Isten, mi pedig emberek vagyunk. Legyünk annyira alázatosak, hogy ezt elfogadjuk! De ha igazán szeretnénk őt megismerni, akkor nem rejtőzik el előlünk!

Tovább olvasom

Filmajánló: Bárhol vagy...

Talán többen hallottatok már Max Lucado-ról, aki író és prédikátor. Többek között ő írta az "Értékes vagy" című könyvet. Az ő egyik könyvéből készítették az alábbi kisfilmet, amely a tékozló fiú történetét dolgozza fel egy kicsit másként...

Tovább olvasom

Gárdonyi Géza: Hit

Először is minden kedves Olvasómnak áldott, Isten kegyelmében gazdag új évet kívánok! Rövid pihenés után folytatom. :-)

GÁRDONYI GÉZA: HIT

(részletek)

A csillagvizsgáló azt mondja, hogy csak a nyolc bolygót láthatja megnagyítottan. A többi ezernyi ezer csillag bármilyen teleszkópon át nézve is csak akkora, mint szabad szemmel nézve. (...) Micsoda erő tartja azokat ott a kietlen magasságban? S mink még kételkedünk, hogy a mi életünket az a KÉZ nem bírja megtartani!

*

Ha a magunk esze szerint intéződnék az életünk, első dolgunk volna, hogy a vénülést meg a halált kivetnénk a sorsunkból. És folytatnánk az életet még erősehb küzdelemmel, vesződnénk a vagyongyüjtés munkájával s vagyonunk biztosításával, agyarkodnánk az embertársunkra, akik utunkban állanak, s gondot gondra hurcolva haladnánk gyorsan azon az úton, amelynek a vége: öngyilkosság.

*

Mily bal-gondolkodás: halotti beszédben azon erőlködni, hogy a halottról dicséreteket hordjunk össze. Még sohsem olvastam olyan halotti beszédet, amely teljességében búcsúzás. A gondolatoknak mily szárnyalására van alkalom, mikor a rabok búcsúznak a szabadságra menőktől! Mikor a sötétségben maradók búcsúznak attól, aki Istenhez indul! Mennyire össze lehet kapcsolni a végtelenségbe sugárzó ideákat e földi élet kisszerűségével. Az ilyen beszéd vigasztaló is, meg igaz is.

*

Valahányszor olyan gondolatot olvasok, amely Isten ellen szól, mindig olyasfélét érzek, mint mikor a muzsikában hamis hangot hallok.

*

Aki mindent hisz, - gyanakszom rá, hogy buta. Aki semmit se hisz, csak amit testi szeme láthat, - arra már nem is gyanakszom...

*

Akár theista, akár atheista, logikátlan, ha ezzel a szóval veri az asztalt: - Ez igy van!
Helyesen-csendesen mondjuk csak: - Így vélem.

*

A tudomány mindig egy hamis bankót tép széjjel, amelyet mi igaznak tartottunk. Nekünk ez rosszul esik. De csakhamar megvigasztalódunk, mert nyujt helyette egy másik hamis bankót.

*

Atheista könyvek... Elirtóztatnak, mint azok a lábtörlők, amelyeken ez a mondás olvasható: Isten hozott! S a vendég az Isten szent nevébe törli a sáros lábait.

*

Atheisták albumába: Mégis csak furcsa, hogy a világmindenségre azt mondjátok: - Van.
Arra meg, aki csinálta, azt mondjátok: - Nincs.

(Földre néző szem Égre néző lélek. Intelmek fiaimhoz)

Tovább olvasom

Újévi program ajánló

„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Filippi 4,6-7.

Ebben az országban sohasem zártunk úgy egy évet, és sohasem kezdtünk úgy egy évet, hogy ne lett volna okunk aggódni. Sohasem volt úgy, hogy egy évnek a végén a televízió arról be-szélt volna, hogy az árak nem változnak, vagy netán csökkennének. Sohasem hallottunk arról, hogy könnyebb lesz az életünk. Egyszóval minden évet úgy hagytunk el, és mindent új évet úgy kezdtünk el, hogy a szívünk tele volt aggódással, félelemmel, szorongással. Mert, mindentől fél és tart az ember, ami ismeretlen, ami rejtve van, hiszen az ismeretlenre nem lehet előre felkészülni…

Vagy mégis? Lehetséges az, hogy úgy várjuk a jövendőt, hogy ne kelljen kétségbeesnünk? Lehetséges mindezt úgy tenni, hogy számolunk a realitásokkal, a lehetőségeinkkel, és közben mégsem keseredünk el? A fent olvasható bibliai idézet éppen efelé segít bennünket!

Életünk két fontos területére irányítja a figyelmünket - a szívre és a gondolatainkra – ahol a leginkább sebezhetőek vagyunk. A szívünk, vagyis az érzéseink, és a gondolataink, vagyis a ténylátásunk területén könnyen becsaphatóak, befolyásolhatóak vagyunk. Isten pedig azt ígéri, hogy megőriz bennünket ezeken a területeken az onnan érkező ördögi támadásoktól.

Hogyan lehetséges ez? Ha imádkozunk aggódás helyett! Azt írja Pál: „tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt”! Ez bizalom kérdése! Benne van az, hogy kinek látom Istent; benne van az, hogy milyennek látom Istent; benne van az. Atyámnak látom? Hatalmasnak látom? – az, hogy erre a két kérdésre őszinte igennel tudok-e válaszolni, az fogja eldönteni, hogy megnyílok-e előtte? Ha Isten az Atyám, akkor elhiszem, hogy mindent megtesz értem, amit egy jó édesapa megtenne a szeretett gyermekéért. Bizonyos az, hogy Isten megsegít?

Honnan tudhatjuk ezt? Van egy szó Pál mondatában, amely olyan erős, hogy arra jövendőt lehet építeni! Ez a szó: a „hálaadással”. Miért? Mert az apostol azt írja: Istennek mindent meg lehet előre köszönni. Előre! Anélkül, hogy meg kellene várnunk azt, hogy az, amit kértünk valósággá legyen! Ezzel az ígérettel induljunk el az előttünk álló évnek, amelyben tegyük programmá az imádságot! Ámen!

Tovább olvasom