Élj úgy, hogy ne törd össze mások álmait!

Egy elfoglalt ember a karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe sietett megvenni a maradék ajándékokat, amiket elfoglaltsága miatt korábban nem tudott. Amikor meglátta a sok embert, panaszkodni kezdtem magában: "Egy örökkévalóságig fogok itt várni, és még annyi más helyre kell mennem! A karácsony minden egyes évvel kezd egyre idegesítőbbé válni. Mennyire szeretnék csak lefeküdni, és átaludni az egészet." Végül mégis át tudta fúrni magát a játékosztályra. De a játékok árát látva dühöngeni kezdett, azon tűnődve, hogy a gyerekek vajon tényleg játszani is fognak-e ezekkel a drága játékokkal? 

Egyszer csak észrevett egy kisfiút, aki olyan ötévesforma lehetett, aki egy babát szorított a mellkasához. Csak a haját simogatta a babának, és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz, és így szólt: "Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát?" Az idős hölgy ezt felelte: "Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát, kedveském!" - majd megkérte a fiút, hogy várjon, amíg ő elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba...

Emberünk végül, elindult felé, mert kíváncsi volt, hogy kinek szeretné adni ezt a babát. A kisfiú szomorúan válaszolt: "Tudod, ezt a babát szerette a húgom leginkább, és ezt akarta a legjobban most karácsonyra. Nagyon bízott benne, hogy meg fogja kapni!" Emberünk bizonytalanul, de azzal biztatta a kisfiút, hogy talán így is lesz, és a húga valóban megkapja ezt a babát karácsonyra. Ám, a kisfiú sajnálkozva válaszolt. "Nem, senki sem viheti oda neki, ahol most ő van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy." A szemei olyan szomorúak voltak, amikor így folytatta: "Tudod, a húgom Istenhez ment, hogy vele legyen. Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz." Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt továbbmesélt: "És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni. Mert szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de Apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen." Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel. 

Emberünk egészen elfeledkezett arról, hogy mennyi dolga lett volna még. Gyorsan a pénztárcájához nyúlt, és kivett belőle néhány papírpénzt, és megkérdezte a fiút: "Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis elég lenne erre a babára?" A kisfiú arca felderült: "Oké! Remélem, elég lesz!" Emberünk, miközben a kisfiú odaadta neki a pénzecskéjét, gyorsan és észrevétlenül belecsúsztatta az övéit is, majd elkezdték a számolást. S lássatok csodát! Nemhogy elég volt a pénz a babára, hanem még egy kicsivel több is lett!

A kisfiú a boldogságtól ragyogva mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elegendő pénzt a babára!". Aztán a mosolygós felnőttre nézett, és hozzátette: "Tudod, megkértem tegnap Istent, mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így Anyukám elvihetné a húgomnak. És Ő meghallgatott!" - majd kapkodva folytatta: "Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát Anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. Ő mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát is és a fehér rózsát is. Tudod, Anyukám nagyon szereti a fehér rózsát!" 

Emberünk boldogan gondolt vissza a kisfiú ragyogó arcára. Ám napokkal később eszébe jutott egy helyi újság cikke, amelyik egy részeg sofőrről szólt, aki ittasan belehajtott egy másik kocsiba, amelyben egy fiatal nő és egy kislány utazott. A kislány azonnal meghalt, az anya pedig kritikus állapotban került a kórházba. És a férjnek arról kellett döntenie, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a hölgy állapota olyan súlyos volt, hogy már csak a gépek tartották életben. Felépülésére nem volt semmi remény.

Ez a család lenne a kisfiú családja? Egy héttel azután, hogy találkozott a kisfiúval, megakadt a szeme egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy az a fiatalasszony elhunyt. Az újság cikk arról is írt, hogy az asszony a koporsóban egy csokor fehér rózsát, egy fényképet, és egy babát tartott a kezében...

Egy rossz döntésem a pillanat tört része alatt átírhatja egy másik ember életét. Élj felelősséggel az ajándékba kapott időddel, hogy soha se kelljen összetörnöd mások álmait...  (Ismeretlen szerzőtől részben általam átírva)

Tovább olvasom

Egy repülőgépen történt...

A British Airways London-Johannesburg közötti járatán történt meg a következő eset:

 

Egy ötvenes fehér asszony egy fekete mellett ült. Láthatóan nagyon zaklatott, hívja a stewardesst. A légikisasszony kérdezi: "Mi a probléma, Asszonyom?" A fehér nő: "Talán nem látja? Egy fekete mellé ültetett engem! Nem bírom elviselni, hogy egy ilyen gusztustalan lény mellett kelljen ülnöm! Azonnal adjon nekem egy másik ülést, kérem!" 

A légikisasszony nyugtatta az önmagából kikelt asszonyt: "Nyugodjon meg, a gépen majdnem minden ülés foglalt. Megnézem, hogy van-e még szabad hely." A légikisasszony elment, és néhány perccel később visszajött, és így szólt: "Asszonyom, mint ahogy gondoltam, nincs több üres helyünk a turista osztályon. Beszéltem a parancsnokkal, és ő megerősítette, hogy a üzleti osztályon sincs üres hely. Van azonban egy hely az első osztályon." 

Mielőtt az asszony bármilyen megjegyzést tehetett volna, a légikisasszony folytatta: "A mi légitársaságunknál egyáltalán nem szokás, hogy egy turista osztályon ülő utasnak engedélyezzék, hogy átüljön az első osztályra, de figyelembe véve a körülményeket, a parancsnok úgy találta, hogy valóban botrányos arra kényszeríteni valakit, hogy egy ilyen visszataszító ember mellett üljön." - majd a fekete férfihoz fordulva ezt mondta: "Kérem, Uram, ha úgy kívánja, vegye a kézipoggyászát, az első osztályon a szabad hely Önre vár."

Tovább olvasom

Karácsony után is aktuális!

"Milyen könnyű leírnom: Karácsony! Pedig ezt a szót senki nem írta le úgy, hogy minden benne legyen, amit jelent. Nem lehet leírni. Érezni is ritkán s egyre ritkábban. 

Karácsony! Egy ifjú tudós, egy materialista tudós, vagy magyar tudós-tudós felfedezte vagy kitalálta, hogy ez a szó a "harácsolás" (rablás) szóból ered. Hogy ki harácsol, kitől és mit: ezt nem írta meg az ifjú tudós. 

Nyilván a Kisded, a Gyermek harácsol, aki még csak egynapos, de már harácsol. Most még csak istállóbűzt az állatoktól, de - vigyázni kell! - majd később szíveket fog harácsolni, értékes fát, amire felfeszítik materialista poroszlók és ismételten felfeszítik materialista tudósok, akik azt mondják, hogy őket nem teremtette senki, ők csak úgy lettek, valami majomból, és ezen kár is lenne vitatkozni velük. 

Karácsony! A szívek és lelkek szent Örök Ünnepe, mi lesz, ha nem lesz? Vagy mi lenne, ha nem lenne? Mit adnak helyette az ifjú tudósok, akik Kaifás tanítványának tanítványai? Fel tudják-e építeni a templomot reszkető és átkozott öregségükben, amikor már késő lesz? Karácsony! Talán fel tudják építeni, ha majd a Gyermek elharácsolta tőlük ostobaságukat és gyengeségüket."

"Krisztus Betlehemben ezerszer megszülethet, elkárhozol, ha nem születik meg tebenned!" (Angelus Silesius) 

Részlet Fekete István füveskönyvéből...

Tovább olvasom

Filmajánló: Az élet csodaszép

Karácsony utolsó napján az egyik legkedvesebb filmemet szeretném figyelmetekbe ajánlani! Jó néhány éve már annak, hogy találkoztam George Bailey történetével, és azóta jó néhányszor láttam már, mégis mindig ugyanolyan erővel hatott rám.

Karácsony este George Bailey lába alól kicsúszik a talaj. Az általa vezetett kisvárosi takarékpénztár a csőd szélén áll, ő pedig úgy érzi, értelmetlen az élete, és az öngyilkosság az egyetlen kiút. Az égben felfigyelnek a kétségbeesett emberre, és egy szárnyaira vágyó angyal, azt a feladatot kapja Istentől, hogy próbálja jobb belátásra bírni a kétségbeesett embert. Clarence, az esetlen mennybéli küldött, sajátos módszert alkalmaz: megmutatja, milyen sivár hellyé lett volna a város Bailey áldozatos tevékenysége nélkül... S annyit elárulhatok, hogy a film végére kiderül: az embernek sohasem szabad életének egy adott pillanatán keresztül megítélnie az egész útját és ítéletet mondania felette. Mert... de ez már legyen titok! Jó szórakozást ehhez a filmhez is!

Tovább olvasom

Áldott karácsonyt!

Ezzel a ráadás videóval kívánok mindannyiótoknak áldott karácsonyt!

Tovább olvasom

Filmajánló: Fegyverszünet karácsonyra

Ma béke van. Legalábbis nem dörögnek odakinn a fegyverek. Kényelmesen ülve énekeljük, ha énekeljük a karácsonyi énekeket szépen megterített asztalaink mellett. Otthonainkban meleg van. De jó emlékezni néha arra, hogy az, ami nekünk természetes, az nem volt mindig az! Mert volt idő, amikor a karácsony - ha néhány napra is - különös értékében csillantotta fel a békesség jelentőségét!

1914-ben kitört az első világháború.  Mindenki azt gondolta, hogy hamar véget ér az egész, és karácsonykor már otthon ünnepelhetnek. S mint sokszor a történelem során, az élet átírta az emberi elképzeléseket. A háború még négy évig tartott.

1914 szentestéjén a belgiumi Ypern körzetében, a nyugati fronton több helyen békejobbot nyújtottak egymásnak a szemben álló felek katonái. Teljesen spontán módon azt tették, amit mindenki más ilyentájt – ünnepeltek, csak éppen ellenfeleikkel együtt. A film három nemzet képviselői (skótok, franciák, és németek) szemével mutatja be ezt a rendkívüli karácsonyt. A lövészárkokból egymás felé támolygó katonák bizonyosan megértettek valamit abból, amit mi a kényelmes fotelünkban üldögélve csak sejthetünk. Azt, hogy mit jelentett az, amit az angyalok hirdettek azon az első karácsonyon: "Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat."


Ez a bejegyzésem is rendhagyóvá sikeredett. Mégis ajánlom figyelmetekbe ezt a filmet, amely az első világháború első évének szentestéjére repít bennünket, hogy egy valóban megtörtént történelmi karácsony részeseivé tegyen bennünket. A film nem ad könnyű szórakozást, de megtanít érteni és értékelni sok mindent, amit mi már elfelejtettünk..

Tovább olvasom

Filmajánló: Karácsony története

Remélem, nem botránkoztatlak meg benneteket, amiért ezen a karácsonyon, ma és a két következő napon, három filmet ajánlok figyelmetekbe. De mindegyik emlékeztet bennünket valamire, amit mi már régen elfelejtettünk. S talán egy picit hozzátesz az ünnepünk meghittségéhez, fényéhez, üzenetéhez.

Elsőként, az év legmeghittebb estéjén, egy finn filmet ajánlok a figyelmetekbe! Talán két éve, karácsony előtt néztük meg Melivel, és nagyon meghatódtam megindító történetén. Nem az klasszikus karácsonyi történet, még csak nem is Jézus születését beszéli el, hanem egy árva kisfiúét.

A 7 éves Nikolas történetét, aki tragikus körülmények között veszítette el szüleit és testvérét. Falujának közössége megsajnálja, és elhatározzák, hogy szűkös lehetőségeik ellenére felnevelik őt, úgy hogy minden család befogadja egy évre. Nikolas, amellett hogy jól viselkedik és szorgalmasan tanul, hálából apja bicskájával apró ajándékokat készít a többi gyereknek, amit karácsony este rak le a házaik elé. Amikor a fiú a mogorva asztaloshoz, Isakkihoz kerül, mégis úgy tűnik, hogy ismét rosszra fordul a sorsa. De nem mindenki az, akinek látszik... 

A film a közösségről, a háláról, és arról szól, hogy néha onnan érkezik a segítség, és ott talál társakra az ember, ahonnan talán nem is számít rá. Jó szórakozást!

Tovább olvasom

Kik voltak a napkeleti bölcsek? - 3.

A csillag hogyan jelentette a Megváltó születését?

Teres Ágoston, előzőekben már említett könyvében, a következőt írja arról, hogy az ókori a babiloni csilla-gászok a következő megállapításokkal élve juthattak el a felismerésre, hogy megszületett a Megváltó: A Jupiter az ég ura, s a királyok királyának jele. Fölkelte idején, vagy amikor legmagasabban áll az ég közepén, jóságos és igazságos uralkodók születnek. A Szaturnusz az "éjszaka Napja", a nyugati országok és királyok jele, különösen Izrael csillaga. Esti kelte idején bölcs törvényhozók és erős kézzel kormányzó uralkodók születnek. Ez a két hatalmas vándorcsillag különösen jelentős a Halak csillagképében, amely a közeledő tavasz jele, új élet és új remény égi hírnöke. Nyugati ága alatt áll Júdea és Jeruzsálem, keleti ágához tartozik Mezopotámia és Babilon. 

Ezt a véleményt erősítheti meg egy régi szír evangélium-fordítás, amely arra ad bizonyítékot, hogy ezzel az általános fogalommal a Jupiter bolygóról beszélt az evangélista. Mert ebben a szír szövegben „kaukeba” szó áll a „csillag” helyén, ami pontos megfelelője a babiloni (akkád) „kakkabu” szónak. A „kakkabu” viszont a késő babiloni korban csak a Jupitert jelölte! 

Egy további érdekes utalás található azon az ékírásos táblán, amelyet H. C. Rawlinson hozott nyilvánosságra. Ez a tábla arról tanúskodik, hogy a mágusok különleges érdeklődést tanúsítottak az „amurru” ország iránt (Szíria), és előfordul a szövegben ez a mondat: „… ha majd ez meg ez történik, akkor nagy király fog fellépni nyugaton, és akkor igazságosság, béke és barátság lesz minden országban, és minden népet boldoggá fog tenni”. 

Hogy mindezeket valóban ismerhették-e a napkeletről érkező bölcsek, nem tudom megerősíteni. De abban Kálvinnak is igaza van, amikor ezt írja a bölcsek történetének magyarázatában: „… a csillagászat a természet hatá-rai között mozog, nem jöhettek pusztán a bölcsek pusztán ennek a vezetése mellett egészen Krisztushoz. A Szentlélek titkos kijelentésének kellett tehát őket támogatnia.” A reformátor érvelésében nem kétli azt, hogy a tudomány is fontos szerepet játszott abban, hogy elindultak, hogy megkeressék az új Királyt, de azt is hozzá teszi, hogy Jézus imádásához szükséges volt az is, hogy hitük egy új és rendkívüli kijelentésen alapuljon. 

Befejezés

Amikor a napkeleti bölcsek követjárásuk végeztével elhagyják Betlehem környékét, újra természetfölötti intésnek engedelmeskednek. A Máté evangélium 2,12-ben ezt olvassuk: „Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.” Az idézett bibliai vers görög szövege egy olyan igét használ (khrématidzó), amely az álomban kapott parancs jellegének érzékeltetésére vonatkozott. Ám az említett görög kifejezés éppúgy előfordul a pogány antik jóslás „műszavaként”, amit ott az isteni inspiráció, sugallat jelölésére használtak. A napkeleti bölcsek tehát azon a „nyelven” kapnak Istentől vezetést, amelyet megértettek. Az ő útjuk éppen az ellentéte Heródesének; amíg az előbbiek a pogány világ polgáraiként is engedelmeskedtek a Biblia Istene szólításának, addig az utóbbi kezdettől fogva ellenségesen fogadta Isten üzenetét. Mi legyünk inkább az előbbiek követői engedelmességükben.

Tovább olvasom

Kik voltak a napkeleti bölcsek? - 2.

Honnan ered az a tévedés, hogy királyok voltak? 

A néphagyomány nem bölcsként, hanem királyként is emlegeti a Jézust imádni érkező bölcseket. Bár erre nézve sem találunk semmilyen utalást Máté evangéliumában. Vajon honnan eredhet ez az elképzelés személyüket illetően? 

Ravennai mozaikon a napkeleti bölcs

Kálvin szerint ez római katolikus hagyománynak tekinthető, amelyet két bibliai idézetre alapoznak. Az egyik Ézsaiás próféta könyvének 60. fejezetében, a 3. és 6. versben olvasható: „Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez…” és „Mindnyájan Sebából jönnek, aranyat és tömjént hoznak, és az Úr dicső tetteit hirdetik.”. A másik a 72. zsoltárban, a 10-11. versben olvasható: „Tarsísnak és a szigeteknek királyai hozzanak ajándékot, Sába és Szeba királyai fizessenek adót! Boruljon le előtte minden király, minden nép őt szolgálja!”. Ez a két idézet adhatott alapot a királyként való értelmezésnek. De egyet kell értenünk Kálvinnal, hogy ilyen alapon bármi magyarázható lenne egy-egy bibliai versre építve. Azt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon tetszetősnek és bibliainak tűnik ez a magyarázat. 

Egy másik elmélet alapján a XIV. századig a keresztény nyugaton úgy gondolták, hogy három kontinens létezik: Európa, Ázsia és Afrika. E szerint az értelmezés szerint a bölcsek ezeknek a kontinenseknek a királyai. Ez alapján a történet azt fejezi ki, hogy az egész világ hódol Jézus előtt. A gondolatnak ez a második fel is igaz, de a vajon miért nem tesz erről említést Máté, ha így lett volna, vajon nem használta volna föl arra, hogy még jobban kidomborítsa a Krisztus születéséről szóló örömhír ezen üzentét? 

Láthatjuk tehát, hogy bár vannak tetszetős magyarázatok arra nézve, hogy a napkeletről érkező idegenek nemcsak bölcsek, hanem királyok is voltak, mégis el kell utasítanunk ezeket, mert az evangéliumi szöveg semmiben sem támasztja alá ezeket a nézeteket. 

Mi lehetett az a „csillag”, amely a bölcseket Jézushoz vezette?

„Amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe, és ezt kérdezték: »Hol van a zsidók királya, aki most született? Mert láttuk az ő csillagát, amikor feltűnt, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.«” (Máté 2,1–2) – szól Máté evangéliumának híradása. De vajon milyen csillag is volt ez, amelyet felfedezve indultak el a bölcsek, hogy imádják Krisztust? És egyáltalán valóságosnak tekinthető-e ennek a csillagnak a létezése, vagy ennek sincsen semmilyen valódi alapja? 

Kálvin azt írja e rész magyarázatában, hogy érdekes kérdés az, hogy vajon ez a csillag egyike volt-e azoknak, melyeket az Úr az ég felékesítésre teremtett. Azután az is érdekes kérdés – véli a reformátor – hogy a bölcseket valamiféle csillagászati számítás vezette-e abban, hogy a Megváltó születésére gondoljanak. Bár józanul azt is hozzá teszi, hogy nem kell hosszasan vitáznunk ezekről a kérdésekről, mert a történet üzenetét a válaszok nélkül is világosan megérthetjük! Kálvin azonban megjegyzi azt, hogy Máté evangélista szavaiból arra következtethetünk, hogy ez a csillag nem olyan volt, mint a többi, hanem minden tekintetben rendkívüli volt. Nem úgy „működött”, ahogyan a többi, „normális” csillag, hanem hol eltűnt, hol megjelent; azután egyenes irányban haladt Betlehem felé, majd megállapodott afelett a hely felett, ahol Jézus megszületett. „Mind olyan vonások ezek” – írja Kálvin – „melyek a természetes csillagoknak meg nem felelnek”. Végül arra a következtetésre jut, hogy a csillag legvalószínűbben valamilyen üstökös lehetett.

Johannes Kepler német csillagász, 1604. október 10-én, egy új csillagot fedezett fel. Ez az új csillag nagyon közel helyezkedett el az éppen akkor történő Jupiter és a Szaturnusz együttállásától a Halak csillagképben. Az akkor még nem tökéletes, E. Reinhald-féle csillagtáblázat (1551) segítségével kiszámította, hogy hasonló együttállás volt Kr.e. 7-ben is, mégpedig az év folyamán három alkalommal. Kepler szerint ez lehetett a betlehemi csillag. Csillagászok megfigyelték, hogy a Jupiter és a Szaturnusz átlagosan 20 évenként találkozik, ezek azonban csak egyszeri átvonulások. Nem nagyon feltűnőek, számunkra általában láthatatlanok, és csak nagyon figyelmes szemlélő veheti észre napfelkelte előtt vagy napnyugta után egy kis időre. Csak minden 258. évben kerül sor háromszoros találkozásra a két bolygó között, ez azonban az állatkör mindig más képében jelenik meg. Hármas együttállás ugyanabban a csillagképben mindig csak 794 évenként ismétlődik. 1940/41-ben hónapokon át lehetett gyönyörködni a két egymás mellett álló bolygó látványában az éjszakai égen. Ez az égi színjáték háromszor ismétlődött meg, amikor a Jupiter és a Szaturnusz a szó szoros értelmében találkozott a Kos csillagképében, mégpedig 1940. augusztus 15-én, október 11-én és 1941. február 20-án. 

Kepler számítását azután 1925-ben a kelet specialista Paul Schnabel felfedezése megerősítette. Schnabelnek ugyanis sikerült megfejtenie egy majdnem 2000 éves babiloni ékírásos táblát. Ez az agyagtábla az Eufrátesz melletti Szippar csillagvizsgálójából való. A táblán előre meg vannak jelölve a Kr. e. 7-re várható fontos csillagászati események. Ennek az ősi csillagnaptárnak fő témája azonban annak az évnek a tudományos szenzációja: a Jupiter és Szaturnusz bolygók együttállása a Halak csillagképében. Több hónapon át volt látható a két bolygó csodálatos hurok-mozgása, és a gyorsabb Jupiter három alkalommal került egészen közel a Szaturnuszhoz Csillagászati számítások és olyan késő babilóniai napi feljegyzéseket tartalmazó táblák anyagával való összehasonlítások alapján, amely táblák a Kr. e. 11/10, és 9/8. évek feljegyzéseit tartalmazzák - éppen Szippar megfigyelőhelyéről -, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egész részletesen le tudjuk írni az égen akkor látható jelenségeket. (Ez alapján egyébként Jézus születését valamikor Kr.e. 6-8 körülire tehetjük, legvalószínűbbnek a Kr.e-i 7. század tekinthető.) 

Teres Ágoston, aki katolikus pap és csillagász, és aki Norvégiában szolgált, a „Biblia és asztronómia” című könyvében részletes szövegvizsgálattal kimutatja, hogy az evangéliumi szöveg tulajdonképpen bolygók együttállását írja le. A leírás alapján gondolhatunk valóságos asztronómiai jelenségre, mely a bölcseket útnak indította, azonban egyesek szerint Máténak nem szándéka csillagászati adatokat rögzíteni, a szöveg teológiai mondanivalója nem más, mint hogy a pogányok is felismerik a gyermekben az Isten Fiát. Teres Ágoston említett könyvében ezt is részben cáfolja: a legrégibb görög szöveg és ókori csillagászati szakkifejezések összevetésével arra a következtetésre jut, hogy Máté tudományosan bizonyítható pontossággal írja le a csillagászati eseményeket a kor csillagászati szakkifejezéseivel. Máté szövegében ugyanis a csillag szó mellett található „anatolé” kifejezés, ha egyes számban használják, speciális csillagászati jelentést hordoz: egy csillag láthatóvá válását jelenti a hajnali szürkületben röviddel napfelkelte előtt. Ha többes számban használják ezt a szót, akkor földrajzi jelentéssel Keletet, Anatóliát jelenti. Az evangéliumban Máténál a szó egyes számban áll. Éppen ezért nem pontos az az évszázadok óta elterjedt általános fordítás, hogy „láttuk az ő csillagát napkeleten”, hanem pontosabban így kellene mondani: „láttuk az ő felkelő csillagát”. 

Azután azt olvassuk az evangéliumban, hogy „Heródes titokban magához hívatta a bölcseket, és pontosan megtudakolta tőlük a csillag feltűnésének idejét.” (Máté 2,7). A „feltűnik” ige, amit Máté itt használ, az akkori görög csillagászati szaknyelven egy csillag első megjelenését jelenti, mégpedig hajnali felkelésben. Akkoriban úgy vélték, hogy amikor az ember megszületik, akkor kél fel a csillaga is, ezért tudakozódott Heródes a csillag első hajnali megjelenése után, hogy ezzel megtudja a vélt trónkövetelő születésének időpontját is. Máté nem mondja el, hogy erre mit válaszoltak a bölcsek Heródesnek, de Heródes későbbi lépéséből következtetni tudunk rá, hogy mit mondhattak neki: „Amikor Heródes látta, hogy a bölcsek kijátszották, haragra lobbant, s Betlehemben meg a környékén minden fiúgyermeket megöletett, kétéves korig, a bölcsektől megtudott időnek megfelelően”. (Máté 2,16) A bibliai szöveg tehát ezen a ponton is nagyon hűséges, sőt tudományos, mely szerint megállapíthatjuk a bölcsek egy valóságos égi jelenséget vizsgálva jutnak arra a következtetésre, hogy valami csodálatos dolognak kellett történnie a világban: a bolygók együttállása számukra Krisztus születését jelezte.- Befejezés holnap!

Tovább olvasom

Kik voltak a napkeleti bölcsek? - 1.

Bevezetés

Egyedül Máté evangéliumában olvasunk arról, hogy „amikor Jézus megszületett a júdeai Betlehemben Heródes király idejében, íme, bölcsek érkeztek napkeletről Jeruzsálembe”. (Máté 2,1) De nemcsak itt olvashatunk róluk, hanem óperzsa, szír és egyiptomi kódexekben egyaránt megemlítik őket, igaz más-más neveken. A mai európai hagyomány a három napkeleti bölcs „multietnikus” jellegét emeli ki, akik távoli mesés országok képviseletében a Jézus előtt hódoló Ázsiát és Afrikát reprezentálják. A napkeleti bölcsek kilétét, nevüket, és származásukat tehát legendák sora övezi, amelyek nagyon messze állnak a velük kapcsolatos igazságtól. Ezek a legendák pedig annyira belegyökereztek már a köztudatba, hogy azokat már nehéz „lefejteni” a velük kapcsolatos igazságról. Most mégis erre teszek kísérletet, hogy legalább mi – kevesen – tisztában legyünk mindazzal, ami a valóságot elválasztja a róluk szőtt emberi elképzelésektől! 

Amit a bibliai szövegből megtudunk róluk:

A Máté 2,1-12-ben olvashatjuk tehát történetüket. Mi az, amit itt megtudhatunk személyükkel, származásukkal, kilétükkel kapcsolatban? Nem sokat! 

• Megtudjuk róluk, hogy mikor érkeznek meg Jeruzsálembe: (1) akkor, amikor Jézus megszületik; (2) Heródes király uralkodásának idején. (Nagy Heródes Kr.e. 37-4-ig uralkodott. Így valószínű, hogy Jézus ekkor, vagy előtte született.) 
• Azt is megtudjuk róluk, hogy napkeletről érkeznek, vagyis kelet felől, valószínűleg Mezopotámiából, Babilóniából vagy a párthus területekről.
• Az eredeti görög szövegben a bölcsek szó helyén: a „magoi” – mágus, bölcs – kifejezést találjuk. Ezzel a szóval a perzsa (babiloni) papság legfelsőbb kasztját jelölték. Az egyik értelmezés szerint tehát a napkeletről érkező bölcsek ehhez a legfelsőbb papi kaszthoz tartozhattak, tehát nem akárkik voltak! Egy másik értelmezés szerint ennek vélelmezett perzsa (babiloni) szálnak azonban ellentmond, hogy Jézus korára a mágus kifejezés rég elvesztette a kizárólag perzsa hátterét és számos más hellenisztikus kultusz papját is e címmel illették. 
• Végül azt is megtudjuk róluk a bibliai szövegből, hogy olyan bölcsek, olyan papok voltak, akik értettek a csillagászathoz. 

Semmi egyebet nem tudhatunk róluk! Így minden más, ami a bibliai híradáson kívül elterjedt személyükkel kapcsolatban az a legendák, az emberi fantázia szüleményei, mert nem tudjuk azokat tényekkel alátámasztani. 

A bölcsek személyével kapcsolatos legendák 

Két legendát kell megcáfolnunk személyüket illetően. Az egyik a számukat, a másik ehhez kapcsolódóan a nevüket érinti. 

(1) Hányan voltak valójában? Máté leírása egyszerűen bölcsekről beszél többes számban. Nem említi, hogy hányan voltak. Mégis elterjedt vélekedés, hogy három bölcsről van szó. Ennek alapja az általuk hozott háromféle ajándék: „Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.” (Máté 2,11b) Kálvin feljegyez még egy Chrisostomos – Aranyszájú Szent János – egyházatya által lejegyzett számot, amely szerint tizenketten voltak a napkeletről érkező bölcsek. Az örmény-ortodox hagyomány pedig tizennégy bölcsről beszél. A Jézust imádni érkező bölcsek számát tehát nem ismerjük, a bibliai szöveg csak annyit árul el, hogy többen voltak. Én úgy gondolom – de ezt semmivel sem tudom alátámasztani –, hogy valószínűbb az, hogy többen voltak, mint hárman. Miért ne lehetne ugyanis az, hogy a bölcsek együtt adták át értékes ajándékaikat, és nem egy-egy ember, külön-külön ajándékáról van szó a bibliai feljegyzésben. Másrészt Nagy Heródes, akit igencsak felháborított az, hogy a bölcsek új királyt keresnek, könnyen elintézhetett volna három idegent, akik védtelenül és ismeretlenül utaznak egy idegen országban. Ha viszont 10, 50, vagy akár 100 bölcs érkezett az egyrészt nagyobb feltűnést kelthetett Jeruzsálemben, másrészt nem lehetett csak úgy elhallgattatni ennyi embert!

(2) Ismerhetjük a nevüket? A másik legenda a neveiket érinti. Európában a Kr. u. 6. századtól terjed el egy az egyiptomi Alexandriában íródott kézirat alapján a Gáspár, Menyhért, Boldizsár elnevezés. A Gáspár, eredetileg Kaspar, az iráni-perzsa Gathasphar rövidített formája lehet, amelyben a Szaturnusz el-nevezése rejlik. Menyhért, eredetileg Melkhior, kifejezetten héber név: melekhi-or = királyom-fény, vagy Fény-király, ami már Jupiterre emlékeztet, a királyok csillagára. Úgy látszik, hogy egyes ókeresztény hagyományok is héber származásúnak tartottak legalább egyet a három mágus között, akit Melkhiornak neveztek. Boldizsár, eredetileg Bel-tsar-uzur = az Úr-óvja-életét. Ez a név a görög és latin átírásban Balhasar. Újabb fordításokban Béltsacár. Ez volt Dániel próféta babiloni neve is. Az ószír és görög szövegben ennek jelentése: a kaldeus mágusok legfőbb elöljárója. 

Neveiket illetően létezik több más hagyomány is. Ilyen például az a szír-egyiptomi keresztény hagyomány, amelyben például a Larvandad, Gusnászf és Hormizd alakokat találjuk. Mind a szír, mind az egyiptomi hagyomány nevei kétségtelenül tükröznek iráni hatást. A szír alakok mindegyike középperzsa hátterű és zoroasztriánus névadásra utal. Egy másik az etióp verzió, ahol bölcsek Hor, Karszudan és Baszanater néven szerepelnek, miközben az örmények Kagpha, Badadakharida és Badadilma neveket hagytak ránk. Emellett létezik önálló kínai és középkori mongol keresztény hagyomány is, melyek természetesen a bölcsek kínai és mongol eredetét hangsúlyozzák. Érdekességként megemlíthetjük azt, amit a Marco Polo jegyzett fel 1300 körül született útinaplójában, mely szerint a ma Irán középső részén fekvő Száve városában látta a bölcsek bebalzsamozott holttestét, a holttestek felett pedig négyszögű épület emelkedett. Mindez a napkeleti bölcsek legenda helyi iráni verziójára vagy Marco Polo félreértésére enged következtetni. - Folytatás holnap!

Tovább olvasom

A karácsonyfa eredete - 2.

A karácsonyfa eredetének vizsgálatában tegnap odáig jutottunk, hogy 1600 körül jelenik meg a fenyők díszítése, először almákkal és ostyákkal, amelyek már egyértelműen a jó és gonosz tudásának, illetve  az élet fájára való utalást jelentették.

A mi karácsonyfánk keresztyén értelme - ahogy mi ma tudjuk - nem a téli napforduló keresztyénné tételéből következik, hanem sokkal inkább a középkori misztérium-játékokra vezethető vissza. Ezeket mint a karácsonyi ünnep nyitányát mutatták be a tem­plom kapuja előtt a szent éjjel, s tárgyuk a paradicsomi bűneset története volt. Ezekben"színjátékokban" megjelent Ádám és Éva, az ördög, a kerub, aki a paradicsomi utat elzárta, és mint díszlet ott állt a fa is, melynek gyümölcse a kísértés tárgya lett. S mivel a Biblia nem nevezi meg a fa fajtáját, ezért ezekben a misztérium-játékokban mindenütt a vidék honos fájával azonosították. "Németországban ez volt az almafa, s az alma mint "tiltott gyümölcs" így ment át a köztudatba. Mivel azonban december 24-én bajos lett volna virágzó almafát keresni, hát más fát találtak, így került természetesen előtérbe az örökzöld jegenyefenyő, melynek ágai már előzőleg karácsonyi díszként szolgáltak. A jegenyefenyőre függesztették az almát (vagy almákat). Így adta meg ez a játék a karácsonyfa keresztyén értelmét: a szentséges éjszakán Krisztus emberré létele által az ember bűne bocsánatot nyert."

Cullmann szerint a XVII. századi karácsonyfák már nagyon tudatosan jelképezték azt, hogy Krisztus eljövetelével és kereszthalálával megszerezte számunkra a bűnbocsánatot, és ezt fejezte ki az alma (bűn) és az ostya (úrvacsora - bűnbocsánat), mint a fenyőre aggatott díszítés. Az idők folyamán az ostyából később karácsonyi sütemény lett. Alkalmasint ide tartozik az is, hogy már régtől fogva készítettek díszes karácsonyi kalácsokat, s ezeken Ádámot és Évát ábrá­zolták. 

"Az ostyán kívül még más kapcsolatok is megállapíthatók a karácsonyfa és Krisztus ke­resztje közt, melyek Krisztus születésétől előre mutatnak Krisztus - Ádám bűnét kiengesztelő - halálára: Krisztus a második Ádám (Róma 5,12kk). E tekintetben különösen érdekes volt egy oltárkép az elzászi Weitersweiler faluban; az a kép sajnos már elégett. Krisztus keresztje volt rajta fa alakjában, a fej magasságában két ág festve, az egyiken alma, a másikon ostya. Így élt tovább a régi legenda, mely szerint a paradicsomi fa magvából - amit Ádám magával hozott - egy másik fa nőtt, ebből való a golgotai megváltó kereszt fája. Így minden vonatkozásban nyilvánvaló a mi karácsonyfánk keresztyén gyökere." 

A későbbiekben más díszek is megjelentek az alma és az ostya (vagy sütemény) mellett, amelyeknek szintén a karácsonyi történet szolgált alapjául.  "Strasbourgban karácsonykor a karácsonyfákat a szobákban állítják fel. Arra aggatnak színes papírból kivágott rózsákat, almákat, ostyákat, csilingelő aranyozott fémlapot, cukrot stb. " - olvassuk egy 1605-ből származó töredékes írásban. Strasbourgban tehát az almák és ostyák mellett még rózsát és csilingelő aranyozott fémlapocskákat is elhelyeztek.

A rózsa, bármilyen furcsa is, de régi keresztyén szimbólum! Az Ézsaiás 11-re épül, ahol arról van szó, hogy "hajtás sarjad Isai (Dávid apja) gyökeréből". "Nem is egy német karácsonyi ének szól erről: "Szép rózsabimbó nyílt ki...", vagy másik: "Ó, föld, sarjassz virágot". A jerikói rózsa legendája is ide tartozik: a rózsa kinyílt, amikor Mária a születés éjszakáján itt áthaladt. A vékony, megara­nyozott fémlapocskák, melyek minden mozdulatra halk, vibráló csilingelést hallattak, utaltak a keleti bölcsek (a három királyok) által hozott ajándékra."

****

Oscar Cullmann végül ezekkel a személyes gondolatokkal fejezi be a karácsonyfa eredetéről szóló tanulmányát: "Sajnos, ma a gyerekek nem mindenütt élik át ilyen intenzíven a karácsony misztériumát, akkor sem, ha sok család fáradozik ezen. A felnőtteknek kellene többet látni a karácsonyfában, mint egy régi szokást, nekik kellene meghatódni a ragyogó fától és annak díszeitől, nekik kellene mélyen belegondolni a karácsonyi történet keresztyén értelmébe, nekik kellene a Lukács evangéliumából a karácsonyi elbeszélést fölolvasni. De a pompájában előttünk álló fa maga is megnyithat további bibliai összefüggéseket, olyanokat, amilyenek felmutatásáért fáradoztam, amikor a karácsonyfa történetét megírtam. Ellentétben azzal a tizenhetedik századi prédikátorral, aki az Isten igéjét az általa lenézett karácsonyfával szemben kijátszotta, az kell, hogy ez a látható szimbólum Isten Igéjéhez vezessen. "

Tovább olvasom

A karácsonyfa eredete - 1.

Oscar Cullmann, akinek a múlt héten adtam közre - "A karácsony ünnepének kialakulása c. - tanulmányát, folytatásként, mintegy annak második részeként írta meg "A karácsonyfa eredete" című írását. Ez a tanulmány is nagyon érdekes, és hasznos, érdemes tehát időt szánni rá, és elolvasni azt! Egyrészt azért, mert magam is olvastam már olyan keresztyén írást, amely elítélendő és elutasítandó pogány szokást lát csupán ennek a hagyománynak a gyakorlásában. S miután nem érzem azt, hogy Cullmann megközelítése, és véleménye ráerőszakolás lenne, vagy erőltetett, ezért merem rövidített változatát elétek tárni.

****

Cullmann "A karácsonyfa eredete" című tanulmányában felveti, hogy a karácsonyfa megjelenését a megváltás és a teremtés analógiája határozza meg. S bár akárcsak Jézus születésének december 25-i dátumának, ennek a szokásnak is vannak pogány gyökerei, mégsem tekinthető pusztán pogány dolognak.

A karácsonyfa állítás szokása egyébként alig 400 évre nyúlik vissza. S a szokás kialakulásának kezdetén valóban volt köze az ősi fa-tisztelethez, valamint a téli napforduló kultikus megünnepléséhez, az évszázadok során egyre inkább átalakult, vált keresztyén üzenetet hordozó szimbólummá. Cullmann szerint a karácsonyfa díszítettsége - természetesen nem a mai formájában - egykor a keresztyének hitbeli meggyőződését jelképezte. Azt, hogy "az ember bűnét - mely a Bibliában a paradicsomi fával, s annak kísértést jelentő (később almával azonosított) gyümölcsével van kapcsolatban - kiengesztelte december 24-én Krisztusnak a világba történt belépése. Ennek szimbóluma az élet fája."

A tanulmány a karácsonyfa fejlődésének két formáját különbözteti meg: 1./ a karácsonyi időszakot ágakkal és fákkal ünneplő szokást, 2./ a mi feldíszített karácsonyfánk keletkezését. 

Érdekesség az is, hogy a karácsonyfát "nem mindig a földre állították, hanem a mennyezet gerendájára akasztották, Ez a szokás bizonyára régebbi, s nyilván mindenütt gyakorolták, ahol a fa felállítására kevés hely volt."

A karácsonyi időszakot először ágakkal és fákkal ünnepelték. "Régi legendák bizonyítják ezt, melyek közül egyet a tizedik századig tudunk visszavezetni. Eszerint abban a pillanatban kinyíltak a virágok, amikor Jézus megszületett. Ezzel függhet össze az a szokás, hogy karácsony előtt több héttel almafa és cseresznyefa ágakat tettek vízbe, hogy az ünnepre kiviruljanak. Használtak nyírfát és tölgyet, mégis leginkább kedvelték az örökzöld növényeket, bukszust és borókát, különösen a jegenyefenyőt, melynek állandó zöldje a halhatatlanságot jelképezi: miközben a természet normális körülmények közt csak tavasszal ébredezik, a fenyő él az év legsötétebb szakában is, "hideg télben", "nemcsak nyáron". "

1600 körül jelenik meg azután ezeknek a felállított fenyőknek a díszítése. Kezdetben almákat és ostyákat helyeztek el az ágakon, amely egyértelműen azt mutatja, hogy a keresztyének gondolkozásában a karácsonyfa összekapcsolódott a paradicsomi fával. "Mert az almák a megkísér­tés fájára mutatnak, az ostyák az élet fájára, az úrvacsorai élet-kenyerére. A mi karácsonyfánk eredetére döntően ez vezet el bennünket, közben nem feledhetjük, hogy a két különböző fázis közt a határok elmosódtak."- Folytatás holnap!

Tovább olvasom

"...eljöttünk, hogy imádjuk Őt!"

Olvasandó: Máté 2,1-12.

Ki áll karácsonyod középpontjában? Az, amit a keleti bölcsek mondanak: „… eljöttünk, hogy imádjuk őt”? A karácsonyunk akkor valóságos, ha középpontjában Jézus, a királyok Királyának imádása áll. Imádni pedig azt jelenti, hogy elismerem azt, hogy Ő az Úr minden felett, az én életem felett is. 

1. Kit jöttek imádni a messziről érkezett bölcsek? Amikor a bölcsek megérkeztek Jeruzsálembe, ezt mondták: „Hol van a zsidók királya, aki most született?” Bizonyára már azzal is feltűnést keltettek, hogy megérkeztek. De azzal még inkább, hogy ezt kérdezték. Hiszen volt királya Izráelnek, Heródes, akit a római szenátus ültetett a trónra már vagy 40 éve. Elég megdöbbentő, és veszélyes lehetett utódlásról beszélni egy olyan király országában, aki rettegve félt attól, hogy valaki egyszer elveszi tőle a hatalmát! Nem véletlenül olvassuk ezt róla: „Amikor ezt Heródes király meghallotta, nyugtalanság fogta el…” 

De a „zsidók királya” kifejezés sokkal többet jelentett! Máté ezt írja: „Összehívatta a nép valamennyi főpapját és írástudóját, és megkérdezte tőlük, hol kell megszületnie a Krisztusnak.”. A „zsidók királya” kifejezés a Krisztust, a Messiást jelentette Izráelben. 

A főpapok és az írástudók pedig tudatják vele, Mikeás prófétát idézve: „Te pedig, efrátai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled származik az, aki uralkodni fog Izráelen. Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba. A nyáj elé áll, és legelteti az Úr hatalmával, az Úristen fenséges nevével. Akkor nyugodtan élnek, mert hatalma kiterjed a föld határáig.” [Mikeás 5,1.3] Heródes tehát meg tudja, hogy a prófécia szerint Isten érkezett a földre: „Származása visszanyúlik a hajdankorba, a távoli múltba”! A gyermekben a királyok Királya született meg, aki Izráel élére áll, mint mennyei Pásztor, akinek hatalma nem olyan kor-látozott, mint az övé, mert a föld végső határáig kiterjed. 

2. Jézust nemcsak a zsidók, hanem a föld minden nemzete imádni fogja! A keleti bölcsek, bár valóságos személyek voltak, érkezésük és személyük mégis szimbolikus. Előrevetít valamit, aminek valósággá kell lennie! Azt, amit Pál így írt meg: „Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére." [Filippi 2,9-11.] 

Jézusban tehát nem csupán Izráel Megváltója, hanem az egész emberiség Megváltója született meg! Az, akiben Isten nyitott a pogányok felé! „Bár még sötétség borítja a földet, sűrű homály a nemzeteket, de fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Világosságodhoz népek jönnek, és királyok a rád ragyogó fényhez. Emeld föl tekintetedet, és nézz körül! Mindnyájan összegyűltek, és hozzád jönnek, fiaid messziről jönnek, leányaidat ölben hozzák.” [Ézsaiás 60,2-4.] 3. 

Isten célja az, hogy Fia nevét mindenki megismerje és imádja! Az emberek szeretnek elveszni a karácsonyi történet lényegtelen részleteibe. Abban, hogy kik voltak ezek a titokzatos bölcsek. Abban, hogy mi is volt az a csillag, amit láttak, üstökös vagy bizonyos bolygók, amelyek együtt álltak éppen a halak csillagképben. Abban, hogy hogyan vezethette a bölcseket a csillag, stb. Mindezek nem lényegesek! Ezek a kérdések, csak elterelnek bennünket attól, ami a lényeg!

3. Mégis vannak, akik nem akarják imádni Krisztust… Heródes, a főpapok és az írástudók, bár egy apró pillanatra maguk is tanújává válnak a csodának, de sohasem részesednek belőle. Nyomorult mellékszereplővé silányodnak, mert bár közel kerülnek a csodához, mégis elutasítják azt, amit benne kínál számukra Isten! 

Heródes megtudja, hogy megszületett a Messiás, de már azt tervezi, hogy gyilkolhatná meg, hogy szánalmas hatalmát mentse. A főpapok és az írástudók ismerik a próféciát, meghallják azt, hogy a prófécia valósággá lett, de semmit sem tesznek. Nem mozdulnak, nem mennek a keletről érkezett bölcsekkel együtt a Messiás elé, hogy imádják Őt. Megszületik a Messiás, és ez Heródest, a főpapokat és az írástudókat csak nyugtalanná teszi, egy pillanatra kizökkenti őket. 

4. Te melyik szereplőre hasonlítasz? Félek attól, hogy a legtöbben inkább rájuk hasonlítanak! Heródesre, és a főpapokra és az írástudókra, akiknek lelkét csak felszínes érintette meg a bölcsek érkezése és szavai. S szinte azonnal kész volt a szívükben a válasz: „Nekünk nem kell ebből a Messiásból!” Hiába a karácsonyi hangulat, a csengő-bongó zene, a karácsonyfa, az ajándékok, ha a szívünkben nincsen ott a vágy, ami a bölcsekben élt: „… eljöttünk, hogy imádjuk őt.” Ámen!

Tovább olvasom

Karácsony ünnepének kialakulása - 6.

Oscar Cullmann tanulmányának befejezése...

5. Történelmi és teológiai következtetések 

Összefoglalva mit értünk meg a karácsonyi ünnep eredetének történetéből? 

1./ A keresztyének sem január 6-án, sem december 25-én nem ünnepelték és nem ünneplik Krisztus születésének történelmileg bizonyított dátumát. Egyáltalán az első karácsonyi ünnepeken nem egy dátumot ünnepeltek, hanem egy - a keresztyén egyház számára - fontos tényt, ami nem volt naphoz kötve, azt a tényt, hogy Krisztus megjelent a földön. 

2./ Nem kívülről jött az indítás Krisztus születésének megünneplésére, hanem az indíték az üdvesemény theológiai jelentőségének keresztyén megfontolásából nőtt ki: Isten Jézus Krisztusban emberré lett, hozzánk, emberekhez alászállt. 

Itt természetes felvetődött a keresztyének számára az a kérdés, hogy kell-e - az Újtestamentum értelmében - Krisztus emberré lételének külön ünnepet szentelni, vagy nem azoknak a régieknek volt-e igazuk, akik ilyen ünneplést általában mint keresztyénietlent elutasították. Ezen a ponton meg kell mondani, hogy ennek az ünnepnek a nagypéntekkel és húsvéttal szemben való túlbecsülése nemcsak a keresztyén gyakorlatnak nem felel meg, mely eleinte csak amazokat ismerte el, hanem az őskeresztyén theologiai gondolkodásnak sem. Az Új-testamentum szerint a Krisztus-történet központi eseménye Krisztus halála és feltámadása. Innen kell néznünk emberré lételét és nem fordítva. Ezért az egyházi évnek nem adventtel kellene kezdődni, hanem a húsvéti ünnepkörrel. 

Mégis - ennek az alárendeltségnek feltételezésével - teljesen megfelel az Újtestamentum hitének, hogy Krisztus születése egy külön egyházi ünnep tárgya legyen. Máté, Márk és Lukács evangélisták tartották magukat ehhez az eseményhez, amikor ki-ki a maga módján kívánta megvilágítani azt, és ők ebben az esetben csak annak a gyülekezetnek szószólói, amely ezt a hagyományt átörökítette. Mindenekelőtt meg kell azt a himnuszt említeni, melyet Pál Fil 2,6kk-ben idéz, mely Krisztus emberré lételéről szól úgy, hogy elejétől fogva szoros összefüggésben van azzal a megfeszített és megdicsőült Úrral, Aki "szolgai formát vett fel". 

A legrégibb Krisztus születési ünnep liturgiai megformálása sajátos keresztyén motívumokat tartalmaz, mint ahogy ezt az epifánia-ünnep életteljes ábrázolásából láttuk. Az a liturgikusan használt, központi gondolat, hogy Jézus mint a világ világossága a sötétségbe jött, s az, hogy megváltó tettét a világ teremtésével hozták összefüggésbe, semmi szín alatt sem a "legyőzhetetlen Nap-isten" december 25-i Mithras-ünnepéből jött, ahogy ezt már előzőleg a január 6-i epifánia-ünneppel kapcsolatban is megállapítottuk. Az sem elsősorban egy pogány napforduló-ünnepből származott, amit január 6-án tartottak, hanem őskeresztyén, újtestamentumi gondolatvilág szilárd része volt. Ahol az Újtestamentumban Krisztus emberré lételéről, s annak értelméről theologiai megfogalmazásban van szó: János evangéliuma prológusában, ott merül fel ez a gondolat: a világosság belépett a sötétségbe; a Jézus földi életében kijelentett isteni "Ige" ugyanaz, mint ami "kezdetben" a világot létre hívta: legyen világosság (lásd még Zsid 1,2-t). 

3./ Mégis mindkét esetben a dátum megválasztását (január 6 és december 25) az a tény határozta meg, hogy mind a két nap olyan pogány ünnep volt, melynek gondolati tartalma kapcsolódási pontot kínált a sajátosan keresztyén karácsonyi gondolatokhoz. Konstantin kísérletét: a Nap-kultuszt a Krisztus-kultusszal egyesíteni bizonyos, hogy az Újtestamentum alapján el kell utasítani, mint ahogy minden gnosztikus próbálkozást is, amelynek az a célja, hogy a keresztyénséget általános valláskeveredésbe vonja, s ezzel a központi üzenetétől megfossza. De azért a theologusok számára az a kérdés, hogy vajon nincs-e éppen az Újtestamentum alapján olyan keresztyén értelme az imént felvázolt történelmi fejlődésnek, melynek az lett a vége, hogy Jézus születésének számunkra történelmileg ismeretlen napját egy kozmikus történéssel összefüggő napra helyezték, azon ünnepelték. Az Újtestamentumból itt többet olvashatunk ki, mint szimbolikát, nevezetesen jelét annak a theologiai ténynek, amit az őskeresztyénség hitt és hirdetett: Krisztus, Aki az emberiség Megváltója egyszersmind a teremtett világ Megváltója is; s hogy az üdvtörténet, mely az ő nevéhez kapcsolódik, az egész mindenségre vonatkozik, mint ahogy az ember bűnbeesése magával rántotta az egész teremtett világot a kárhozatba. Az emberiség és a teremtett világ összetartozásából következik, hogy az emberek Megváltója az egész világ Megváltója. Az Újtestamentum egész bizonyságtétele szerint Krisztus, az emberek Megváltója már a teremtésben is mint Közbenjáró részes. A bibliai üdvtörténetre jellemző, hogy történelmi eseményeket kozmikus eseményekkel kapcsol össze. Különösen megmutatkozik ez a teremtés és megváltás közti összetartozás a központi eseményben: Krisztus engesztelő halálában. Ez az értelme a Máté evangéliumában leírt sötétségnek és földrengésnek a Megváltó halálakor (Máté 27,45 és 51); Pál a maga módján a Kolossé 1,20-ban így fejezi ki ezt a "nagypénteki csodát", hogy Isten Krisztusban - a keresztfán kiontott vére által - békességet szerzett nemcsak az emberekkel, hanem földön és mennyben mindennel.

Teljesen ezen az újtestamentumi vonalon van az is, ha Krisztus születésének ünnepét - melyre a nagypéntek felől hull a fényjelszerűen természeti jelenségekkel hozzák összefüggésbe. Így történt ez Máté evangéliumában, ahol a bethlehemi csillagról esik szó a karácsonyi történetben.

Így emlékeztet minket karácsony az újtestamentumi kijelentés krisztocentrikus jellegére, ahol minden, a teremtés is Krisztusra vonatkozik, mert a teremtett világ Benne vár megváltásra (Róm 8,19kk). Az pedig, hogy a "legyőzhetetlen Nap-isten" mégis legyőzetett, bár születésnapját nem törölték el, csak az üdvözítő Jézus Krisztus születésnapjának alárendelték, egyben arra is emlékeztet minket, hogy az Újtestamentumban Istennek a természet világában adott minden kijelentése alá van rendelve a Krisztus szeretetét tettel bizonyító kijelentésnek. 

Végül idézek egy részt Ambrosiusnak a már említett karácsonyi prédikációjából, mely ezt a gondolatot juttatja kifejezésre: "Nem teszi rosszul a nép, ha az Úr születésének ezt a szent napját az új napnak nevezi, és szilárdan állítja, hogy ebben a kifejezésben zsidók és pogányok egymásra találnak. Mi ehhez szívesen ragaszkodunk, mert Megváltónk eljövetelével nemcsak az emberiség üdve, de a Nap fénye is megújul.... Mert ha Krisztus szenvedésekor a nap elsötétült, fényesebben kell, hogy világítson Krisztus születésekor, mint bármikor". - Köszönöm a figyelmeteket!

Tovább olvasom

Karácsony ünnepének kialakulása - 5.

Oscar Cullmann tanulmányának folytatása...

4. A december 25-i ünnep elterjedése 

Most azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan terjedt el a december 25-i ünnep az egész keresztyénségben Rómából kiindulva a negyedik század második felében. Róma arra törekedett, hogy ennek az epifánia-ünneptől független karácsonyi ünnepnek a keleti egyházban is érvényt szerezzen. Ez pedig nem ment minden nehézség nélkül. Mert egyes keleti egyházak ahhoz ragaszkodtak, hogy Krisztus születésének ünnepét a régi formában, mint epifánia-ünnepet január 5-én és 6-án ünnepeljék továbbra is. Különösen kemény volt az ellenállás Szíriában. Antiochiában 375-től valószínűleg tíz éven át hiába kísérletezett Róma, hogy december 25-t elfogadják. Ez csak a nagy prédikátornak, Chrysostomusnak sikerült. 386 december 20-i híres prédikációjában kérve kéri hallgatóit, hogy jöjjenek el öt nap múlva is, 25-én, és ünnepeljék meg Jézus születését, "mely minden ünnep bölcsője", azt az ünnepet, mely "minden ünnepnél nagyobb tiszteletet és megilletődöttséget vált ki". Mindenki "hagyja ott hajlékát, hogy lássuk jászolban fekvő, bepólyált Urunkat, ezt a megindító és csodás látványt". Fel-hívására nagy tömeg gyűlt össze, Chrysostomus akkor - híres karácsonyi prédikációjában - igyekezett meggyőzni egyházának híveit arról, hogy december 25-én kell ünnepelni Krisztus születését, mert Krisztus tényleg ezen a napon született. Hogy ezt bizonyítsa, nemcsak állítólagos római okmányokra hivatkozik, hanem bonyolult számítgatásokat is alkalmaz - amiknek nincs több értéke, mint az összes többi számítgatásnak. Csak akkor kezdtek súlyt helyezni Jézus születése történelmi dátumának kérdésére, amikor ezt a december 25-i karácsonyt mindenhol elterjeszteni igyekeztek. Eddig a dátum a születési ünnep során mellékes volt. Ékes-szólóan fejezi ki Chrysostomus afölötti örömét, hogy ez a nap, mely Antiochiában csak alig tíz éve vált ismertté, most újra felragyogott "mintha régóta, sok éven át hagyták volna ránk". Chrysostomusnak sikerült egyházában a december 25-i ünnepet diadalra segíteni. 

Konstantinápolyba már 379-ben eljutott ez az ünnep Nazianzi Gergellyel, Krisztus istenségének védőjével. Egyiptom továbbra is ellenállt. De különösen Jeruzsálemben tudni sem akartak arról, hogy a régi epifánia-ünnepnek föl kell adnia fő tartalmát egy új ünnep kedvéért. Hiába vetette be Hieronymus egyházatya egész ékesszólását. A jeruzsálemi keresztyének állították, hogy a Szentföldön jobban ismerik a tradíciót, mint a messze Nyugaton lakók. E konfliktus folyamán egyre többet foglalkoztak a megoldhatatlan dátum-kérdéssel, amellyel szemben a régebbi egyház egészséges tartózkodást tanúsított, bár már ők is különös fénnyel ünnepelték Krisztus születését. Ez a tartózkodás ezúttal megváltozott. Egyik fél be akarta bizonyítani, hogy Jézus január 6-án született, a másik fél, hogy december 25-én. 

Ma december 25-én ünneplik a karácsonyt a római katolikus és protestáns egyházakon kívül a konstantinápolyi, alexandriai, antiochiai, ciprusi, görögországi, finnországi (kalcedoni hitvallású) ortodox egyházak, továbbá ezek diaspórái. Ezzel szemben kitartottak január 6. mellett a jeruzsálemi, oroszországi, szerbiai, romániai, bulgáriai, grúz, lengyel és cseh és szlovák (kalcedoni hitvallású) ortodox egyházak, az etiópiai, kopt, szír-jakobita, indiai (nem kalcedoni hitvallású) ortodox egyházak; viszont az örmény egyház néhány nappal később, január 18/19-én ünnepel. - Befejezés holnap!

Tovább olvasom

Karácsony ünnepének kialakulása - 4.

Oscar Cullmann tanulmányának folytatása...

3. A december 25-i ünnep

Mikor, hol és miért merül fel a december 25-i külön születésnapi ünnep? Ezekre a kérdésekre még mindig nem találták meg a tudósok az egyöntetű választ. A legbiztosabb feltételezés szerint ez Rómában 325 és 354 között történt. Valószínűleg az ősi epifánia-ünnep addigra már Keletről Nyugatra, sőt Rómába is eljutott. Ez a föltételezés kézenfekvő, bár nem bizonyítható. Mindenesetre az bizonyos, hogy Rómában 336-ban december 25-én ünnepelték Krisztus születése napját, sőt már előzőleg Nagy Konstantin idejében is. Lehetséges, hogy Rómában eleinte még a régi epifánia-ünnepet továbbra is megülték eredeti formájában akkor is, mikor az új ünnep már kezdett meghonosodni. 

Mi volt az alapja annak, hogy december 25-re esett a választás, amikor az epifániától független, külön ünnepet vezettek be Krisztus születése megünneplésére? Elöljáróban megjegyzem, hogy a december 25-i születésdátum kiszámításához nem az a sok más, részben hasonló, alkalmi számítgatás adott indítást, melyekről már szóltunk, hanem talán csak segítette ezt a fejlődést. Sokkal inkább tekintetbe vehető a negyedik század elején a krisztológiai kérdés megfogalmazása, továbbá az a tény, hogy a pogányoknak december 25-e különlegesen fontos ünnepe volt, melyet a Nap-isten tiszteletére tartottak, és az, hogy Nagy Konstantin császár tudatosan törekedett a Nap-kultusz és a Krisztus-kultusz összekapcsolására. 

Elsősorban a következőt kell megjegyeznünk: a 325-ös nicaeai zsinaton az egyház kifejezetten elítélte azt a tant, mely szerint Jézus születésekor nem maga Isten lett emberré. Ezzel együtt minden más tant is elutasítottak, azt is, hogy Jézust csak keresztelésekor adoptálta Isten. A római egyháznak különösen fontos szerepe volt a zsinat döntéseiben. Érthető, hogy ez a vita egyrészt kedvezett annak, hogy általában elterjedjen Krisztus születésének ünnepe - egyelőre a dátum kérdésétől függetlenül -, másrészt azonban annak is kedvezett, hogy teológiailag visszataszítónak találják (a megfogalmazott dogmatikai határozatok következtében) a születés ünnepének a keresztelés ünnepével való összekapcsolását ezen címszó alatt: "megjelenés". Nem azt jelentené-e ez, hogy az orthodoxiát összekapcsolják az eretnekséggel? Így magyarázható teljesen keresztyén teológiai meggondolások alapján az a törekvés, hogy Krisztus születése napjának külön ünnepet szenteljenek, s hogy ott, ahol a régebbi epifánia-ünnepet tartották, ilyen módon a születés ünnepét az epifánia-ünnepetől elválasszák. 

Érthető, hogy éppen a római egyház volt azon, hogy a pogány természet-kultusszal szembeállítsa a maga sajátos fény-ünnepét, Krisztus születésének ünnepét, annak a gyermek Jézusnak ünnepét, akit Simeon dicsérő éneke így köszöntött: "fény, világosságul a népeknek". S újra meg újra emlékeztek Malakiás 3,20-ra: "Fölragyog majd az igazság Napja számotokra", mely Krisztusról szóló jövendölés. Ambrosius, milánói püspök egy prédikációban - melyben kifejezetten a pogány és a keresztyén ünnepet állítja szembe - azt mondja: "Krisztus a mi új napunk!" Augustinus is utal a pogány december 25-i ünnepre, mikor felszólítja a keresztyéneket, hogy ezen a napon ne a Napot imádják, mint a pogányok, hanem Azt, Aki a Napot teremtette. Sőt még Nagy Leó pápa is feddi azoknak tévhitét, akik karácsonykor a Nap születését ünneplik Krisztus születése helyett. Mindenesetre ezek a megnyilvánulások mutatják, hogy amikor Krisztus születésének ünnepét december 25-re helyezték, nem annak a következménye volt, hogy az egyház ne ismerte volna ennek a napnak pogány jelentőségét. 

Bizonyosan közrejátszott azonban Nagy Konstantin császárnak a Nap-kultuszt és Krisztus-kultuszt egyesíteni akaró tudatos törekvése is. Ma már bizonyosnak látszik, hogy Konstantin nem annyira keresztyén, hanem inkább tudatos szinkretista volt, vagyis hogy ő a keresztyénség és a pogányság értékes elemeinek szintézisére törekedett. Bár a keresztyénség volt a legjobban pártolt vallás, mert - hála szervezettségének - ez a vallás a birodalmat leginkább egyesíteni tudta. De Konstantin arra is gondolhatott, hogy ebbe az egységes keretbe a vallások sokaságát is belekényszeríthetné. Tudatos pogányság elleni harcáról nem is értesülünk, személy szerint pogányságát nem adta fel halálos ágyán történt megkeresztelkedéséig. Természetesen igyekezett a pogányság megreformálására, aminek lehetővé kellett volna tenni, hogy a pogányságot a keresztyénséghez térítse. Így betiltotta a jóslás gyakorlását, a privát áldozati kultuszt és a durva, erkölcstelen templomi kultuszt. Egész életében szorgalmazta viszont a Nap-kultuszt. Magát két szobron is mint Napistent ábrázoltatta fényözönben, s a talapzatra ezt vésette: "Konstantinnak, a Naphoz hasonlóan tündöklőnek". Biztos, hogy Konstantin ötlete volt - hála a meglevő Krisztus-nap szimbólumának -, hogy a Nap-kultusz a Krisztus-kultusszal egyesüljön. 

Ezért vezette be Konstantin 321-ben a keresztyén Úrnapját mint állami heti nyugalom napját is, mert ez a nap egybeesett egy Napistennek szentelt nappal. A második század közepétől kezdve az egykori "Úr-napja" helyett elő- fordul a "Nap-napja" elnevezés. Tehát már itt, jóval előbb összekapcsolódott a keresztyén üdvtörténetnek (nevezetesen Krisztus feltámadásának) gondolata - mert hiszen ez a vasárnap keresztyén értelme - a nap szimbolikával. Ismerve Konstantin szimpátiáját a Nap-kultusz iránt, megértjük azt az erélyes keresztyén intézkedését, amivel a keresztyén vasárnapot állami ünneppé tette, hogy egyúttal szándékának megfelelően a pogány Nap-kultuszt keresztyén formában a keresztyénségbe bevegye. 

A vasárnap analógiája, mely éppen Konstantin uralkodása alatt lett hivatalos ünnep, számomra azt teszi valószínűvé, hogy talán még Konstantin idejében, de mindenesetre az ő befolyására tették Krisztus születése ünnepét december 25-re, a nagy Nap-ünnepre. Ahogy a Nap-napjával összekötötték Krisztus feltámadását, úgy most már a december 25-vel az ő születése is összekapcsolódott a Nap-ünneppel. De az olyan figyelmeztetések, mint az Augustinusé vagy Leó Pápáé nyilvánvalóan szükségesek voltak. Mert ez az erősen gyökeret vert pogány ünnep: "a legyőzhetetlen Nap" valójában nem épült le egyszerűen, hanem sok szokásban -melyeket most a Krisztus-ünnepre vittek át - tartotta magát. Így vált el a karácsony egy másik keresztyén ünneptől, a keresztelés ünnepétől, viszont most egy pogány ünnep befolyása alá került. Ez a befolyás elsősorban a karácsonyi szokásokra terjedt ki. Egy szír theologustól tudjuk, hogy a keresztyéneknél is szokás volt ezen a napon tüzet gyújtani. De az a gondolat, hogy Krisztus a világ világossága, Aki a sötétségben fénylik, és hogy eljövetele a világ teremtésével kapcsolatban van, független a december 25-i ünneptől, sőt előzőleg is minden ünneptől függetlenül benne van a keresztyénségben. - Folytatása holnap!

Tovább olvasom

Karácsony ünnepének kialakulása - 3.

Oscar Cullmann tanulmányának folytatása...

2. A január 6-i ünnep - 2.

Van a negyedik század elejéről egy Egyiptomban talált papirusz-lap. Liturgiai formuláról van szó, amely egyházi énekkar számára készült, és azokat a liturgikus részleteket tartalmazza, amelyeket a karnak feleletképpen kellett énekelni a pap igeolvasására. Ezt a lapot nagyon sokat használták; sok kéz nyoma látható rajta. A hátlapján egy másik liturgiai feljegyzésből kiderül, hogy január 5-én és 6-án tartott epifánia ünnepre vonatkozik, melyet a Jordánban való megkeresztelkedés emlékére ünnepeltek. A kezünkben levő liturgiai részlet az ünnepnek éppen arra a felére vonatkozik, melynek Krisztus születése a tárgya. Ez az érdekes papirusz tartalmazza azt a legősibb karácsonyi liturgiát, amiről tudomásunk van, s eszerint még január 5-ről 6-ra virradó éjjel ünnepelték a karácsonyt. 

A bibliai felolvasásra - Krisztus betlehemi születése, az Egyiptomba menekülés és Názáretbe való visszatérés - az énekkar görög himnusszal válaszol, melynek fordítása: "Betlehemben született, Názáretben neveltetett, Galileában lakott". Aztán nyilvánvalóan Máté evangéliumából olvasta a pap a keleti bölcsek történetét. Az énekkar ezt felelte: "Fénylő csillag jelét Láttuk fenn az égen". Akkor a Lukács evangéliuma második részéből következett a karácsonyi történet felolvasása, mire az énekkar: "A mezőn legeltető pásztorok elámultak, Énekeltek és térdükre hullottak: Dicsőség az Atyának. Halleluja! Dicsőség a Fiúnak és a Szentléleknek. Halleluja! Halleluja! Halleluja!"

Így ünnepelték Keleten január 5-ről 6-ra virradó éjjel Krisztus születését. Eleinte Alexandriában Krisztus születéséhez és kereszteléséhez még más elemek is tartoztak ezen az ókeresztyén epifánia ünnepen. Jézus születésekor történt megjelenésén kívül, keresztelésekor történt megjelenésén kívül, visszaemlékeztek a csodák által való megjelenésére is: a kánai csodára, a víz borrá változtatására (ebbe belejátszhatott a Nílus csodatevő erejébe vetett ősi pogány hiedelem), vagy a kenyérszaporítás csodájára, és mint legfontosabb jelenséget említették mindig a csillagot, amit a keleti bölcsek láttak. Ez az egyetlen, ami számunkra a január 6-i gazdag ókeresztyén epifánia-ünnepből megmaradt: "a három királyok ünnepe".

Szír Efrém negyedik században élt egyházatyától is maradt ránk leírás erről az ünnepről. Azt mondja, hogy ez a január 6-i a keresztyén ünnepek közt a legfenségesebb. Említi, hogy ezen a napon minden házat koszorúkkal díszítettek (talán a mi karácsonyfánknak legősibb előképével van dolgunk). Efrém leírja azt a túláradó örömöt, mely ezen a napon az egész egyházat eltöltötte. Azt mondja: maguk a templomok falai is ujjongani látszanak ezen a napon, s a gyerekek csak örömteli szavakat mondanak. Majd külön is leírja a szép éjszakai ünnepet. Felkiált: "Itt az éj, az az éj, mely a világmindenségnek békét adott! Ki tud ezen az éjszakán aludni, melyen az egész mindenség éber!" Aztán ünneplik Krisztus születését, a pásztorok imádatát és a csillag megjelenését. A következő napot a keleti bölcsek hódolatának és a Krisztus Jordánban való megkeresztelésének szentelik. Egy himnuszban, melyet Efrém maga költött, megpróbálja az epifánia-ünnep különböző elemeit összekapcsolni: "A teremtett mindenség ezt hirdeti. A bölcsek ezt hirdetik. A csillag ezt hirdeti: Nézzétek, itt a Király Fia! A menny megnyílik, A Jordán vize tajtékzik, A galamb megjelenik: Ez az én szeretett Fiam!" Itt látjuk, hogy már milyen szorosan egybetartozónak tekintik Krisztus keresztelését és születését a megjelenés felől nézve.

Különös pompával ünnepelték még sokáig Palesztinában az epifánia-ünnepet. Híres tudósításunk van erről a nemes zarándoknőtől, Aetheriatól, aki 3 évet töltött Palesztinában. Szinte nem talál szavakat az ünnep nagyszerűségének, az óriási embertömegben felhangzó énekek szépségének, leírásához. Elmondja, hogy január 5-ről 6-ra virradó éjjel ünnepi menetben a püspökkel együtt Bethlehembe vonulnak, hogy ott abban a barlangban tartsanak éjszakai istentiszteletet, melyet Jézus születése helyének tartanak. Még napfelkelte előtt indul az egész menet vissza Jeruzsálembe himnuszokat énekelve Krisztus dicsőségére, Aki eljött e világra. Január 6-án hajnali derengésben Jeruzsálembe érkeznek, mennek a Feltámadás-templomba, melyet belül ezernyi gyertya hihetetlen fénye ragyog be. Ott zsoltárokat énekelnek, a pap imádkozik. Akkor néhány órai pihenésre visszavonulnak. Délben újra a feltámadás-templomba mennek. Délben befejeződik az ünnep első része, majd este újabb pompával kezdődik a második rész.

Mindhárom leírásban nagy szerepet játszik a fény, s ezt szimbolikusan is kifejezésre juttatták. Már az Újtestamentum úgy ábrázolja Krisztus megjelenését a világban, mint a világosság belépését a sötétségbe. Lehet, hogy ezzel függ össze, hogy éppen január 6-át választották ünnepnek; már a pogányok is a nappal meghosszabbodását, mint Aión születését ünnepelték. De egyáltalán nem valószínű, hogy innen vették az indíttatást a keresztyén ünnepre. A sötétséget előző, Krisztusban megjelent világosság képe olyan régi, mint maga a keresztyénség, végig követhető az egész Újtestamentumon. A január 5-i és 6-i óegyházi epifánia-ünnep kimerítő ábrázolásával csak az volt a célom, hogy megmutassam: a mi karácsonyi ünnepünknek egész keresztyén gondolat-rendszere már itt jelen van liturgikus formában. Mert nemcsak az a fontos karácsonyról szólva, hogy miért december 25-én üljük ezt az ünnepet. Hogy a január 6-i ünnep - mint epifánia-ünnep - egyidejűleg összekapcsolódott a keleti bölcsek, a keresztelés, a kánai menyegző ünnepével, mit sem változtat azon a tényen, hogy minden keresztyén karácsonyi gondolat, Krisztus földi megjelenésének a kozmikus eseményekkel való összekapcsolása is, ebben az ünnepben már liturgikusan és szimbolikusan kifejeződik, és hogy semmi lényeges új gondolatot nem hoz az, amikor a születés ünnepe különválik az epifánia ünnepétől.

Egészen alárendelt szerepet játszik ennél az ünnepnél az a kérdés, hogy Krisztus tényleg január 6-án született-e. Aligha elmélkedtek azon, hogy vajon az összes esemény, amelyet ezen a napon egyidejűleg ünnepeltek, mind január 6-án ment-e végbe. Döntő a megjelenés-ünnep gondolata volt, nem a dátum. Így keresztülvihető volt a születés-ünnep megtartására egy másik dátum a negyedik század folyamán. Ezzel megérkeztünk a december 25-i ünnephez. - Folytatása holnap!

Tovább olvasom

Karácsony ünnepének kialakulása - 2.

Oscar Cullmann tanulmányának folytatása...

2. A január 6-i ünnep - 1.

Jézus születésnapja dátumának meghatározásában tehát az első három században nagy egyéni szabadság uralkodott, s ennek következtében hivatalos egyházi közömbösség. Az a tudat, hogy a pontos dátumot nem ismerik, mutatja, hogy Krisztus földön való megjelenése ünnepének meghatározásához nem egy dátum, hanem csakis egy teológiai elv adta meg az első ösztönzést. A további vizsgálat folyamán ki fog derülni, hogy ez az elsődlegesen teológiai gondolat pogány ünnepben gyökerezik-e, vagy keresztyén megfontolásból és szükségből származik, vagy pedig pogány ünnepben gyökerező fogalmakat az egyház azután csak másodlagosan vett tekintetbe a dátum megválasztásánál. 

Az első időben a keresztyének nemcsak belenyugodtak abba, hogy nem ismerjük Jézus születésének dátumát, hanem szükségét sem érezték annak, hogy különösebben ünnepeljék Krisztus földre szállását. Krisztus halála és feltámadása sokkal jobban foglalkoztatta az ősegyházat, mint az ő emberré létele. Eleinte minden "Úr napja" (a későbbi vasárnap) az "Úr" Krisztus feltámadásának napja volt. Emellett később egy keresztyén ünnep is volt: a húsvét, Krisztus halálának és feltámadásának emlékére, a közvetlenül eköré kialakult ünnepkörrel. Az őskeresztyénségben az apostolok és mártírok emlékére szentelt ünnepek is az ő halálukra és nem születésnapjukra vonatkoztak. Origenes, a harmadik század elején élt író is kifejezetten tiltakozott a születésnap megünneplésének szokása ellen. Az pogány szokás. A Bibliában csak pogányok és istentelenek ünnepelték születésnapjukat: a fáraó és Heródes. 

Mégsem lehetett ennél a magatartásnál megmaradni Krisztus esetében. Krisztus mégiscsak több volt, mint mártír és apostol. Az emberiség Megváltója! Az ő megjelenését a világban mégis elsőrangú üdveseménynek kell felfogni, akkor is, ha döntő üdvözítő tettét halálával vitte végbe. Ilyen különös fénnyel világítja meg Máté és Lukács evangéliuma Jézus születését, János evangéliuma pedig a maga részéről ennek a misztériumnak ad kifejezést. Mihelyt a keresztre feszített és megdicsőült Úrba vetett hitből Krisztus személyére és művére vonatkozó teológiai gondolkodás visszatekintett, az ő emberré lételének egyre inkább a kegyes szemlélet előterébe kellett kerülnie. Különösen a keleti keresztyének gondoltak elmélyülten arra a misztériumra, hogy Isten emberi alakban lépett be ebbe a világba. De különböző lehetőségek voltak arra, hogy ezt az eseményt elképzeljék. Némelyek úgy képzelték, hogy az isteni Krisztus csak a keresztség pillanatában jelent meg a földön az ember Jézusban. Ez az az eretnek felfogás, mely szerint Krisztus, mint isteni lény nem költözhetett teljesen földi exisztenciába, hanem csak ideiglenesen volt az ember Jézussal összekapcsolva, éspedig csak a keresztségtől fogva, amikor Isten szava meghirdette: "Te vagy az én szeretett fiam". A későbbi orthodox egyházi felfogás szerint viszont Isten valóságosan az ember Jézusban jelent meg, és ebben az esetben a születés pillanatában lépett be az isteni Ige a világba. Ezekből a krisztológiai szemléletekből kiindulva értjük meg a keresztyén karácsonyi ünnep eredetét - bár csak gyengén kimutathatóan. Ugyanis Alexandriai Kelementől tudjuk, hogy az alexandriai gnosztikusnak, a második században élt Basilides-nek követői január 10-én vagy január 6-án ünnepelték Krisztus keresztelését. Itt van az első - mindenesetre mostanáig legmesszebbre visszanyúló és indirekt - bizonyíték a karácsony eredetére nézve. Basilides és követői ugyanis eretnek nézeteket vallottak, mely szerint az isteni Krisztus csak Jézus keresztelésekor jelent meg a földön. Erről a megjelenés szóról - görögül: epifania - nevezték Jézus megkeresztelésének ünnepét epifániának. Tehát Basiledes tanítványai január elején ünnepelték Krisztusnak a földi világba lépését. Itt még Jézus születéséről szó sincs. Annak - még eszerint a felfogás szerint - nincs központi jelentősége az üdvösségre nézve. A döntő isteni "epifánia" Basiledes követői számára Jézus keresztelésével esik egybe. 

Miért éppen január első napjaiban tartották a keresztelés ünnepét s miért éppen január 6-án? Hiszen az evangéliumokban éppúgy nincs megadva a keresztelés dátuma, mint a születésé. Helyes, ha ebben az összefüggésben rámutatunk arra, hogy a pogányoknak január 6-án Dionysos-ünnepük volt, amely a nappalok meghosszabbodásával állt összefüggésben, s hogy éppen Alexandriában ugyanezen a napon ünnepelték a szűz Korétól származó Aión születését, továbbá, hogy ez a nap Osirisnek szentelt is volt. Sőt állítólag január 6-án éjszaka telt meg a Nílus vize is különös csodaerővel. Így érthető meg az, hogy Basilides tanítványai Krisztus keresztelése ünnepének ezt a napot választották, hogy a pogányokkal szemben hirdessék, a földön megjelent igazi isteni lény Krisztus, Aki hirtelen a Jordánnál belépett a földi világba, amint felhangzott a szó: "Te vagy az én szeretett fiam."

Mi köze mindennek a karácsonyhoz? Basilides tanítványainak ez a január 6-án tartott keresztelési ünnepe meghonosodott Kelet hivatalos egyházában, mely bár harcolt az eretnekek ellen, mégis tőlük más egyházi szokásokat is átvett. Láttuk, hogy Krisztus keresztelését eleinte csak Krisztus "megjelenése", az epifánia szemszögéből nézve ünnepelték. Főfogalom ennél az ünnepnél a megjelenés volt. Az egyházban - az eretnekek körét kivéve - Krisztus tulajdonképpeni földi megjelenésének nem a keresztelést, hanem Jézus születését tekintették, egybehangzóan az evangéliumoknak az ő születéséről szóló elbeszéléseivel. Lehet az is, hogy néhány eretnek gnosztikus mind a kettőt, a keresztelést és a születést ünnepelte január 6-án. Különösen a negyedik század elején, a Krisztus istenségéről folytatott viták kapcsán merült fel az az igény, hogy Krisztus megjelenésének az ő születését tekintsék. Mindenesetre határozottan állítjuk, hogy a negyedik század első felében most már az egyház január 6-án epifániát ünnepelt, s ezzel Krisztus születését és keresztelését egymással összekötötte. Az eredeti keresztelési ünnepből semmit le nem vontak, csak hozzáadták a születés ünnepét. Két részre osztható az ünnep lefolyása. Január 5-ről 6-ra virradó éjjel volt Krisztus születésének ünnepe, a január 6-i nap a keresztelési ünnep. Tehát mielőtt Krisztus születését december 25-én ünnepelték, legalábbis Keleten január 5-ről 6-ra virradóan emlékeztettek erre a boldog eseményre. - Folytatása holnap!

Tovább olvasom

Karácsony ünnepének kialakulása - 1.

Az elkövetkező napokban Oscar Cullmann protestáns teológus tanulmányát szeretném ismertetni veletek. Cullmann írása a "Karácsony ünnepének kialakulásáról" szól, és először 1974-ben jelent meg nyomtatásban. Ezt később kiegészítette, átdolgozota, míg véglegesen 1990-ben került újra kinyomtatásra. A tanulmány érdekes történelmi hátteret ad ennek a keresztyén ünnepnek az alakulásához, formálódásához, miközben el is gondolkodtat bennünket annak igazi lényegéről és üzenetéről. A magyar fordítást Karasszon Dezsőné készítette. A kitartóbbak hat bejegyzésben olvashatják el Cullmann érdekes és hasznos tanulmányát, és ha van kedvetek, akkor a megjelölt linkeken még több hasznos ismerettel lehettek gazdagabbak! Nos, akkor kalandra fel!

Oscar Cullmann:

A KARÁCSONY ÜNNEPE

A mi december 25-i karácsonyunkat az első három század keresztyénei nem ismerték. A negyedik század elejéig ez a nap - mely később a keresztyén egyházban oly fontos dátummá vált - az őskeresztyének közt észrevétlenül telt el, nem gyűltek össze istentiszteletre, még csak említést sem tettek Krisztus születéséről. Ezzel szemben azt láthatjuk, hogy ebben az időben a pogány római birodalomban december 25-e a Nap imádásának szentelt különleges ünnep volt. 

Mielőtt ezen a napon kezdték ünnepelni Krisztus születését, inkább egy másik napra gondoltak Keleten (s később Nyugaton is): január 6-ra. Az ünnep lényegét tekintve eleinte nem volt alapvető jelentősége annak, hogy egy meghatározott naphoz kössék, egyszerűen azért nem, mert az első három század egyháza megelégedett annyival, hogy mi a születés időpontját egyáltalán nem ismerjük, bár voltak egyéni időszámítási kísérletek. Ezzel el is érkeztünk első kérdésünkhöz. 

1. Jézus születésének dátuma 

Az evangélium írói nem adják meg Krisztus születése napját, s más források erre nézve nem állnak rendelkezésünkre. Utalás rá a Lukács evangéliuma karácsonyi története, melyből legalább azt kiolvashatjuk, hogy melyik évszakba helyezte ez az elbeszélés Jézus születését. Palesztinában kb. március - április hónaptól novemberig vannak a pásztorok a mezőn. Eszerint tavasz, nyár és ősz jöhet számításba. Ennél többet az evangéliumok a dátumról nem mondanak. 

Mivel minden közelebbi adat hiányzik, megkísérelte néhány ókori keresztyén ember ezt a dátumot mindenféle spekulációból levezetni; ennek történeti értéke nincs, és az óegyház hivatalosan nem is ismerte el. Olyan egyéni számítgatási kísérletekről van szó, melyek egymástól eltérők, de amelyek már Krisztus születését kozmikus eseménnyel hozzák összefüggésbe. Csak egy példát említek. 243-ból való irat szerint Krisztus születésének napja: március 28. Miért éppen március 28? Az irat szerzője Mózes első könyvének abból a szakaszából indul ki, ahol Isten a teremtéskor a világosságot elválasztja a sötétségtől. A szerző feltételezi, hogy világosság és sötétség egy egésznek két egyforma része. Következésképpen a világteremtése olyan napon történt, amikor a nap és az éj egyforma hosszú. A tavaszi napéjegyenlőség a római naptárban március 25-e volt. Tehát március 25-e a teremtés első napja. A teremtéstörténet elbeszélése szerint a Napot Isten a 4. napon teremtette, tehát március 28-án. A keresztyének számára azonban Malakiás 3,20 szerint a Messiás "az igazság Napja". Ebből következik, hogy Jézusnak március 28-án kellett világra jönnie. 

Az első három századból származó más források is tavaszra teszik Krisztus születését... (...) De itt aztán már semmiféle egyezés nincs. Az egyik Jézus születése napjának április 19-ét jelöli meg - mindenféle számítási és gondolati mesterkedéssel -, a másik május 20-át. Április 2-át is említik. Kivehető ezekből, hogy a tavaszt részesítik előnyben. Azért, mert egyrészt feltételezik, hogy a világ teremtése tavaszra esett, másrészt Jézus halálának napja tavasszal következett be, s azt gondolták, hogy Jézus élete csakis teljes évekből állhat. Azokban a ritka esetekben is, amikor téli dátumot számítanak ki, számolásuk a tavaszból indul ki, éspedig úgy, hogy a fogantatás tavasszal volt, 9 hónappal később a születés. Így lehet december 25-éhez eljutni, az azt megelőző március 25-éből. Március 25-ét úgy tekintették ebben az esetben, mint a világ teremtésének, Jézus fogantatásának és halálának napját. De a negyedik század közepéig nem tulajdonítottak ezeknek a számítgatásoknak nagyobb jelentőséget, mint az előbb említett sok más dátumnak. Az előbb említett megfontolások alapján egyszer kiszámították január 6-át is (április 6-a után 9 hónap, amit aztán Jézus halála és fogantatása napjának tekintettek). Mi ezeket a játszadozásokat büntetlenül feladhatjuk. Ezt bizonyítja, hogy Jézus születése napjának meghatározása kérdésének az egyházban nem volt dogmatikai jelentősége. Alexandriai Kelemen a második század végén kigúnyolja azt, hogy ilyen módon akarják kikövetkeztetni Krisztus születése napját. - Folytatása holnap!

Tovább olvasom