A hanyatlás jelei akkoriban és manapság
Kivonat Gustav Ichelschmidt: WIE IM ALTEN ROM c. könyvéből (1971)
A FIATALSÁG
Mint az ókori Rómában... - 7.
A FIATALSÁG
2010. április 30.
A FIATALSÁG
2010. április 28.
Mint az ókori Rómában... - 6.
A hanyatlás jelei akkoriban és manapság
Kivonat Gustav Ichelschmidt: WIE IM ALTEN ROM c. könyvéből (1971)
A CSALÁD
A CSALÁD
A családot kezdetben a római társadalom alappillérének, s kiemelkedő erények forrásának tartották. Az apáé volt a fő tekintély, s a fiatalok a család egységében tanulták meg önmaguk alárendelését és az engedelmességet. A növekvő jóléttel, Kr. u. 2. sz. kezdetén, kezdtek a családi kötelékek fellazulni. A rómaiakat ekkoriban már nem jellemezte általános érvényű célnak való elkötelezettség – még az elemi családi összetartás iránt sem. Az egyén már nem volt igazán kész a közösségnek szolgálni, hanem a saját érdekei álltak az előtérben.
Nem volt már az emberek viselkedését meghatározó uralkodó tekintély. Az apák már nem számítottak követendő példának a fiatalság szemében. Az anyagi javak kezelésével foglalatoskodó felnőttek egyre inkább könnyelműen viszonyultak nevelői kötelességükhöz. A félreértelmezett szabadságban (liberális felfogás) a fenyítés annyira meglazult, hogy a generációs szerepek felcserélődni látszottak és a szülők hagyták, hogy a gyerek uralja őket. A neveletlen és elkényeztetett gyerekek egyre kevésbé voltak alkalmasak a társadalom bevált törvényeihez való alkalmazkodásra, vagy arra, hogy magukat a közjó követelményeinek alávessék. Természetesen nemzedékeken át tartott e fejlődés a szigorú apai akaratnak való alárendeléstől a teljes emancipációig és végül az anarchiáig. Egyre kevésbé értették, hogy a megsemmisülés szélén áll az olyan társadalom, amely csak anyagi célokért küzd és nem ápol tartós családi kapcsolatokat.
A család szétesésével a nők nemi egyenjogúságért folytatott harca is felerősödött. A feleségek felszabadították magukat hétköznapi kötelességeik alól, a saját életüket akarták élni.
A házasságot elavult intézménynek kezdték tartani. Nem ritkán azzal dicsekedtek, hogy mennyi mindenkit tudtak elcsábítani. A botrányos élet normálisnak számított s a házassági hűségre pedig fittyet hánytak. Csak néhányan látták át, hogy a családi életet hordozó erkölcsi elkötelezettség elvetése hamarosan Róma bukását is magával hozza.
Tacitus idejében jelezte a veszélyt. „Germania” című művében a germán nők szemérmességét (tisztaságát) állítja példaként, ezzel akarva polgártársait erkölcsi megújulásra vezetni. A rómaiak a lenézett barbárok erkölcsi szintje alá süllyedtek.
A Róma alapítást követő 500 évben ritkaság számba ment a válás. Az első válást ie. 231-ben mondták ki. Az isz. 2-3. században azonban annyira megingott a házasság megbecsülése, hogy a hosszú ideig tartó házasságok már feltűnést keltettek. Ciceró panaszkodott, hogy úgy nő a válások száma, mintha járvány lenne. Seneca így adott hangot aggódásának: "Némely nők „elválnak, hogy újra házasodjanak, s házasodnak, hogy újra elváljanak.” Martial a házasságot már csak a legális házasságtörés egy formájának látta (!!!).
A későrómaik igyekeztek hatályon kívül helyezni az Augusztus által kiadott házasságtörési törvényt, s a házasságot egyre inkább szükséges rossznak tartották. Érthető hát, hogy néhány uralkodó az állam érdekében a régi római házassági jog felélesztésére szigorú törvényeket bocsátott ki a bigámia, házasságtörés és rokonházasság büntetésére. Diokleciánusz házassági törvényében (295) az emberi erkölcs vallási eredetére utal: „kétségtelenül a halhatatlan istenek kegyesen viszonyulnak a római névhez - mint eddig, úgy a jövőben is - ha meggyőződhetünk, hogy uralmunk alatt minden ember kegyes, istenfélő, nyugodt és tiszta életet folytat, az ősök szokásai szerint.”
A család szétesését azonban nem lehetett feltartóztatni. A legitim házasságot egyre inkább a vadházasság (együttélés) váltotta fel. Már nem érezték elkötelezve magukat a házastársnak, a változatosság és a lehető legnagyobb gyönyörszerzés volt a cél. A római erkölcstelenség mértéke legvilágosabban talán a házasság letűnésében látszik.
Martial epigrammáiban tudósította a szenzációéhes közönséget az újabb és újabb házassági botrányokról. Mint mindig, a nemesek itt is elől jártak a rossz példával. Korábban elítélték a szolgákkal folytatott viszonyt, majd ez magától érthetődő és kritikátlan szokássá vált. (A fiatalok is ezt a példát látták.)
A nők sem maradtak el szabadosságban a férfiak mögött. Mértéktelen hiúságukban a divat minden bolondságának átadták magukat. Igyekezetek nem lemaradni és feltűnést kelteni. A nő értéke szeretői számának függvényeként nőtt.
A nők férfiasodása a férfiak elnőiesedése– ami ma is tapasztalható– szintén a hanyatlás jele.
A nők növekvő emancipációja egyre inkább csökkentette a készséget az anyaságra. Míg a „természetes” vidéki nő első feladatként az anyaság betöltését látta, addig a városi dáma gyermektelenségre vágyott, ami már nem számított szégyennek, mint korábban.
Míg kezdetben állam még fáradozott a házasságra való készségtelenséget legyőzni, a szülések visszaesését nagycsaládosoknak adott jutalommal feltartani s idegen szolgák szaporodását visszaszorítani- de idővel mindez alább hagyott. A külföldi munkásokban olcsó munkaerőt láttak, s az a rabszolganő aki legalább három gyereket szült szabaddá válhatott. A felszabadítottak gyermekei jogilag teljes értékű római polgárrá váltak s hamarosan magas hivatali rangokat is betöltöttek.
Ez is analógiát mutat korunkkal, amikor is a lakosság számának visszaesését a vendégmunkások nagyvonalú felvételével próbálják ellensúlyozni.
Az önszeretet olyan méreteket öltött, hogy a családi terhek nélküli életet részesítették előnyben a sokgyerekűséggel szemben. Főleg a gazdagok akarták javaikat zavartalanul élvezni. Többen igyekeztek, hogy ne legyen utóduk s így vagyonukat szolgáik kapták meg és utódként az alacsonyabb, műveletlen rétegek léptek helyükbe.
A kispolgárság zavartalan élvezetvágytól vezérelve alig viselkedett másképp. Lukréciusz felismerte, hogy a hanyatlás nem kozmikusan meghatározott- mint ahogyan azt néhányan magyarázni igyekeztek- hanem a rómaiak emberi és politikai elzüllésével függ össze. „Gazdagság iránti vágy és vak dicsvágy uralkodik.”
A provinciákon is érezhető volt a szülési arány visszaesése, ami halálos veszélyt jelentett a rómaiaknak. Nem voltak már biológiai tartalékaik, melyekre szükség esetén a birodalom támaszkodhatott volna. Maguknak a császároknak sem volt gyerekük, vagy csak elkorcsosultak. Határtalanul megnőtt az abortuszok száma.
A nők, a biológiai rendeltetésüket figyelmen kívül hagyva, olyan tevékenységek felé fordultak, ami korábban nem volt megengedett számukra. A közéletben is egyre jelentősebb lett a szerepük. Juvenal keserűen gúnyolta kora „sportolónőit”. Némelyek a férfiak vadászatain vettek részt, vagy férfi ruhában a kocsihajtó versenyeken, s lelkesedtek a vívásért vagy az ökölvívásért. A kicsapongásban sem akartak lemaradni. Természetesen a korabeli művészet, irodalom, filozófia és retorika is érdekelte őket. Plotinoszról tudósítják, hogy Rómában jártakor sok női rajongó vette körül.
A halásos unalom miatt a házimunkát némely nő szakmára cserélte fel. Hippokratész olyan nőknél, akik férfiakhoz akartak hasonlítani, kifejezetten férfiakra jellemző betegségeket állapított meg, mint például a köszvény vagy a hajhullás. Seneca józanul jegyezte meg: „Mivel a nőt levetették, férfibetegségekre ítéltettek.” De Seneca el is ismerte, hogy energikusabbak, mint a férfiak és erős nemnek tartotta őket.
Korunkban a nők tetterősebbnek és ellenállóbbnak bizonyulnak, mint a férfiak, s nő az olyan házasságok száma, ahol a feleség dominál. A nemek szerepe egyre inkább megfordulni látszik.2
Az "antiautoriter" (tekintély nélküli) nevelés burjánzik. Mivel túlzott féltésből minden nehézségtől megkímélik az utódot, az a jövőben egyre kevésbé lesz önálló és öntudatos.
2010. április 27.
Mint az ókori Rómában... - 5.
A hanyatlás jelei akkoriban és manapság
Kivonat Gustav Ichelschmidt: WIE IM ALTEN ROM c. könyvéből (1971)
AZ ERKÖLCSI HANYATLÁS
A belső tartás nélküli ember pótkielégülést keres. A római divatban is uralkodni kezdtek az átlátszó ruhák, egyre merészebb dekoltázsok, és szabadon mutogatott testrészek. Elterjedtek az erkölcstelen képek, melyen az ártatlan szemeket is megrontották. Szexuális orgiákat is tartottak, néhol a szadizmus is megjelent.
A szégyenérzet radikális leépítésével a erkölcsi züllés egyre előrébb halad. Ha a szexuális életet túlértékelik, s neki természetesen szánt szerep fölé emelik ez olyan anyagias szemlélet, ami szellemi értékek hiányában a szexualitást teszi fétissé. A közélet ilyetén „szexualizálása” az emberi rend összeomlásának vészjele.
Ami különösen visszataszítóvá és elvetendővé teszi a mai szexhullámot, hogy az élet ezen intim területéből nyereséget húznak. A szabadjára engedett szexualitás nem csak megsemmisít minden addigi értéket, hanem el is butít. A civilizált országokban, ahol a szexuális felvilágosítást és a fogamzásgátló tablettát a haladás nagy eredményei között tartják számon, rohamosan nő a nemi betegségek száma. Nem lehet bűntelenül túllépni a természet által szabott intimitás zónáját.
A világszerte elcsépelt, s testi értelemben vett szerelem szó mélységesen tagadja az ember szellemi természetét. A természetes rend szétesésének végzete, hogy ez az elembertelenedés a család, a társadalom és az állam szétesését munkálja. Az erkölcsi hanyatlás mindig összefüggésben állt a szellemi-vallásos téren való visszaeséssel és politikai és társadalmi anarchia is követte. Egy nemzet, amely nem tudja magát kordában tartani- mint azt a rómaiak példája is meggyőzően mutatja- a kultúra magasságából feltartóztathatatlanul a barbárság szintjére süllyed.
Ha a mai filmek tartalma alapján alkotunk képet a kor emberéről, akkor a legprimitívebb ösztönök uralmát konstratálhatjuk. A mai show-üzlet, amelyet az állam az alig sakkban tartható bűnözés ellenére eltűr, elveszi tőlünk az alapot, hogy a római tömegszórakozás embertelen formáit bírálhassuk. Korunkban az újságok főcímeit a szex és bűnözés uralja. A római színház is egyre jobban elkorcsosult s a magamutogatás fórumává vált.
Salvanius így tudósít: „Szinte nincs bűntett vagy gyalázat, ami a színdarabokban ne fordulna elő… A színházban semmi sem marad vétektől mentes, mert a szíveket a gonosz kívánság, a füleket a beszéd, a szemeket pedig a látottak szennyezik be. Mindez olyan gyalázatos, hogy a szégyenérzet megsebzése nélkül nem lehet még kimondani sem… A színház közönségessége miatt közös az előadók és a közönség vétke. Mert a közönség mindez tetszik, szívesen nézi, s mind részt vesznek látni vágyásuk és egyetértésük által.”
A tömeg egyre több rémes jelenetet kívánt szenzációvágyának kielégítésére. Igazi emberi példaképek hiányában a színészek nagy népszerűségnek örvendtek. A sztárkultusz tehát nem korunk privilégiuma. Vespassiánus és Néró is horribilis összegeket adományozott színészeknek.
A fürdők látogatása is közkedvelt volt. Tacitus szerint az ott gyakorolt gimnasztika az általános lustaságot még csak fokozta, hisz a tisztességes munka helyett a tornaeszközökhöz folyamodik. Tartósan nem lehetett kielégíteni a belső ürességet. Néhányan megcsömörlöttek és vidékre húzódtak vissza. Mások az értelmetlenné vált életből az öngyilkosságba menekültek, ami divattá vált. (Korábban megvetették, aki saját kezével vette el életét, és elkülönítve temették el.)
2010. április 26.
Mint az ókori Rómában... - 4.
A hanyatlás jelei akkoriban és manapság
Kivonat Gustav Ichelschmidt: WIE IM ALTEN ROM c. könyvéből (1971)
A LUXUS
Petronius regényének egyik hőse ezt az életbölcsességet vallja: „Ha van valamid, akkor vagy valaki. Minél többet birtokolsz, annál több vagy.” Az író arra akart tanítani, hogy csupán az élvezetek nem tesznek boldoggá, hisz ez az életmód belső elsivárosodáshoz vezet.
A történész Polibiosz is megjósolta, hogy Róma egyszer a luxus és az abból fakadó erkölcsi bomlás következtében fog letűnni. Seneca is aggódva szemlélte a bőséget és a dőzsölést a római lakomákon, ami már nem a fizikai éhség kielégítésére szolgált, hanem még a természetes táplálékigényen is erőszakot vett. Tacitus sem kételkedett abban, hogy az erkölcsi romlást segítő színházi játékok mellett a pompás ünnepi mulatozások is hozzájárultak Róma hanyatlásához.
Az élvezeti cikkek ipara hihetetlen mértékben fellendült. (Többek között virágzott a jégszekrényekkel való kereskedelem, s a városokban állandó jégszállítást biztosítottak az ételek és italok hűtésére a kiváltságos rétegeknek.) Az orgiák száma elviselhetelenül megugrott. Caligula egy nap elköltött tízmillió szeszterciuszt (3 provincia adója). Szokásos volt magas körökben ajándékok osztása vagy sorsolása a vendégek körében. Elagabal ünnepén 10 tevét vagy tíz kiló aranyat is lehetett nyerni, valamint rabszolgákat is sorsoltak.
Míg a középréteg egyre jobban elszegényedett, a tőke egyre kevesebb kézben összpontosult. A nemesekre is jellemző volt az értelmetlen pompa és pazarlás. A „presztizs”-gondolkodás megmutatkozott a temetési- és temetői luxus terén is. A pazar urnák, szarkofágok, emlékművek mind az anyagias mentalitás lenyomatai. Egyre nőtt a turizmus a rómaik körében. A kor legtöbb szerzőjének világos volt, hogy ez a modern nomád élet nem felfedezővágyból fakad. Seneca így ír: „Azt hiszed, hogy a sok helyen megtört és kificamodott lélek helyváltoztatás által újra meggyógyulhat?!” Egyre inkább menekülnek önmaguk és saját belső ürességük elől. Akadt elég orvos, aki labilis pácienseinek tengeri vagy hegyi utazást javasolt, másrészt az utazás státuszszimbólum is volt. A sznobizmus vágyától vezérelve- nem akarva másoktól lemaradni - sokan mindenek előtt a fennmaradt görög művészeti városokat keresték fel. Valaki, aki adott magára, külföldre szokott utazni – még ha szűkebb hazáját nem is ismerte.
A munkát már nem áldásnak tartották, hanem terhes kényszernek, ami az egyént gátolja az élet zavartalan élvezetében. Az emberek munkavágya a szabadidőipar áradatában egyre inkább csökkent, amit az a tény is mutat, hogy a munkaidőt csökkentették és a hétvégét meghosszabbították. Aki megengedhette magának a hosszú hétvégét nem otthon töltötte. Sokaknak volt még egy háza a hegyekben, ahol persze megint nem tudott magával mit kezdeni és unatkozott. Az életnek már nem volt tartalma, eltékozolták az élvezetekre és haszontalan tevékenységekre.
"A luxus megterhel minket és megbosszulja a világot, melyet legyőztünk. Amióta a római igénytelenség és szerénység eltűnt, nincs olyan bűntett, amit nálunk ne követnének el.” - Seneca így írt 90. levelében: "Szalmatető fedi a szabadot, a márvány és arany alatt a szolgaság lakik… A bőség elszakadt a természettől… A fölösleges kívánásával kezdődött, ami természetellenes, s végül a szellemet a test uralma alá hajtotta és a kéjvágy szolgájává tette… A birtoklási vágy szegénységet szült: amennyiben mindent megkívánt, mindent el is veszített.”
Kevés okunk van rá, hogy korunk jólétét a sors áldásának tekintsük. A szórakoztatóipar és a fogyasztható javak kínálata már felülmúlta a rómait. A megnövekedett nikotin- és alkoholfogyasztás a fogyasztók belső elveszettségét mutatja. Életszínvonalunkat valláspótlékká emeltük s életünket a termelés és fogyasztás irgalmatlan törvényeinek rendeltük alá.A jólét nem csak beteggé és ostobává tesz, hanem lustává is. A gazdasági csoda gyermekei a nem általuk kivívott abszolút szabadság ajándékával nem tudnak mit kezdeni. Csak tudatos belső fegyelemmel lehetne feltartóztatni a hanyatlást. Ha az ember puhánnyá válik, lelkileg és testileg is, belső ereje megbénul és közönyössé válik szellemi kérdések iránt. Ha az anyag diadalmaskodik a szellemen, az ember megszűnik igazi értelemben vett ember lenni.
2010. április 23.
Mint az ókori Rómában... - 3.
A hanyatlás jelei akkoriban és manapság
Kivonat Gustav Ichelschmidt: WIE IM ALTEN ROM c. könyvéből (1971)
A VÁROS
A városba vándorlók elveszítették a kapcsolatot a természettel és csatlakoztak a parazita réteghez, mely „kenyérrel és játékkal” tápláltatta magát. A városok túlnépesedése egyre elviselhetetlenebbé vált. Ez közlekedési problémákkal is járt. A belváros utcáit annyira elárasztották az emberek és járművek tömegei, hogy Cézár törvényben tiltotta meg napkeltétől napnyugtáig a járművek közlekedését a városközpontban. Ennek következtében az éjjelek váltak nagyon zajosakká a szekerek zörgése és az állathajcsárok kiáltásai miatt.A munkanélküliség félelmetes mértéket öltött. Napirenden volt a tűzvész. A kormány elhatározta, hogy az elégedetlen tömeget a politikai nyugtalankodástól és az erőszakos kitörésektől nem csak kiadós szórakoztató programok által, hanem bizonyos életszínvonal biztosításával tartja távol.
Tudatosan szervezett „szadadidőipar” jellemezte Rómát. A közönség szenzációra éhezett. Az életben maradt gladiátorok legendás népszerűségnek örvendtek. Egy nap mintegy száz emberharc zajlott és állatok ezreit ölték meg. Titusz a római Amfiteátrum felavatására 100 napos véres játékokat tartott. Mintegy tízezer állatot öltek meg, köztük rengeteg oroszlánt és leopárdot. Az exotikus állatok beszerzésének és szállításának horribilis összege nem jelentett akadályt. A Circus Maximus több mint 400 000 férőhelyes volt.
Az államilag támogatott semmittevés egy olyan embertípus hívott életre, ami nagyban hasonlít a mai kor fogyasztójára (konzum-ember).
A ma embere termel és fogyaszt. Élvezetet jelent számára sportesemények megfigyelése, gyermeteg és vulgáris filmek nézése, melyek különösebb megerőltetés nélkül egyik helyről a másikra viszik. Az ember eltunyul, és vágyai vezérlik. Az erkölcsi, esztétikai és vallásos érzéke eltompul. A mai tömegmédiák ugyanazt a szerepet töltik be, mint a római cirkuszi játékok, ahol az ember méltóságát éppúgy lábbal tapodták. A kor hőseit, a gladiátorokat és a kocsihajtókat éppúgy ünnepelték, mint ma a focistákat vagy színészeket-s éppúgy bőségesen honorálták.
Egy 4. sz-i görög szerző keserűen jegyzi meg: „Az egész római világ silány és kicsapongó… Játszunk, bár félünk a fogságtól, a halálos félelem közepette is nevetünk. Az egész római nép bolondgombát evett? Meghal és nevet.”
A rómaik kikerülték tulajdonképpeni feladataikat és exisztenciális problémáikat. A belsőleg kiüresedett, tartás nélküli társadalom elvesztette tartását és biztonságát. A római tömeget jobban mozgásba hozta egy gladiátorjáték vagy kocsihajtás, mint döntő nemzeti, politikai kérdések.
A mai civilizáció embere állandóan menekül önmaga elől. Mivel életének nem látja magasabb értelmét, gátlástalanul átadja magát a szenzációvágynak. A mai tömegszórakoztatás alig különb, mint a korabeli: brutalitás, meztelenség, perverzitás. A televíziónak demoralizáló hatása van. Szex és krimi uralják a szórakoztatóipart. Ez a pótkielégítés éppolyan problémás, mint az ókori Rómában. A technika embere sok mindennel visszaél, saját életterét szennyezi be és teszi tönkre. A természet az emberi önkény játékává lett. A nagyvárosokban még nyilvánvalóbb az erkölcsi hanyatlás, nő az bűnözés és az erőszak. Nem kevésbé nyugtalanító tény, hogy ma is, mint Rómában, a betegség, neurózis, alkoholizmus és öngyilkosság főleg a nagyvárosokban dominál. A fiatalság egyre kevésbé tud ellenállni a romboló korjelenségeknek. A vallási kötődés hiánya, a tekintély és normák elutasítása káoszba fog torkolni. A fiatalság lelkileg elvadul, amihez a családi kapcsolatok szétesése is hozzájárul. A modern embertípus elkorcsosul.
Róma példája meggyőzően mutatja, hova jut egy nép, ha az alacsonyabb rendű élvezeteket és a vágyak kiélését felmagasztalja. Nem lehet mintaállamot építeni mintapolgárok nélkül. De honnan vegyük őket? Minden egykori híres és letűnt világváros magában hordta pusztulásának csíráját. Az igazi ellenség a belső ellenség.”
2010. április 22.
Mint az ókori Rómában... - 2.
A hanyatlás jelei akkoriban és manapság
Kivonat Gustav Ichelschmidt: WIE IM ALTEN ROM c. könyvéből (1971)
AZ ÁLLAM
A régi, tradícióban gyökerező római családok kihaltak, a legjobbakat kiirtották, akik közül a megbízható politikai vezetők kikerülhettek volna. Az autokrata uralkodók a gonoszokat és a hízelgőket részesítették előnyben a tisztességesebbekkel szemben. Sok külföldi áramlott be, ami megváltoztatta a társadalom összetételét, olyannyira, hogy az új rómaiak már nem azonosultak Róma sorsával és nem voltak készek önzetlen odaadásra, ha az állam sorsa forgott kockán. Az általános jólét állt az első helyen.
AZ ÁLLAM
A szenátusi nemesség, amelyet addig elittudat jellemzett, erkölcsileg lesüllyedt. Anyagias szemlélet uralta, a még meglévő erejét arra használta, hogy gazdasági hatalmát növelje s tudatosan az elemi államérdekek ellen cselekedett. Akkor is gondtalan fejedelmi életet folytattak, amikor már a barbárok ellepték a birodalom határait. (...) a helyi lakosságot megtizedelő pestis is hozzájárult Róma végzetéhez. (...) a szenátorok többsége már keletről vagy Afrikából származott. A sereg magas rangú vezetői között sok volt germán, illír, trák vagy perzsa. A külföldiek állam iránti elkötelezettsége is hiányos volt.
Sokan igyekeztek kikerülni az adózást s bocsánatos csíny számba ment az állam egyéb ügyekben való becsapása és kijátszása. A megvesztegetés elterjedt, a sikkasztások, az állami pénzek elpazarlása aláásta a közerkölcsöt. Nőtt a hivatalnoki réteg. A bürokrácia olybá erősödött, hogy némely előírások, például a gazdaság terén, áttekinthetetlenné váltak. A növekvő adóterhek is hozzájárultak a lappangó elégedetlenséghez. A császárok nagystílű építkezései hihetetlen összegeket nyeltek el. Az állam túllépte a megterhelhetőség határait, elkezdte a lakosságot kizsákmányolni és végül gazdaságilag tönkretenni.
A rómaik áthágták anyagi korlátaikat, pazaroltak, s nem csak az állam, de az egyes polgárok is többnyire erősen eladósodtak. A pénzt minden dolog mértékévé emelték, s a többség anyagi javainak megsokszorozására törekedett. Fogyasztói kultúra alakult ki. Ezt a fejlődést a kor kritikusai előre látták. Lukréciusz megjósolta, hogy ez az anyagiasság gátlástalanságba és bűnözésbe fog torkolni. Az inflációt nem lehetett feltartóztatni. Az elértéktelenedés már Néró idején elindult, de Commodius és Septimus Severus idején csúcsosodott ki katasztrofális mértékűvé. (A pénznem devalválódása gyakran a civilizáció szétesését jelzi.)
Az új római vezetőréteg nem tudta a közéletben elharapódzott romlást feltartóztatni. Bár vita tárgyát képezte minden fennálló probléma, a megoldásra nem jutottak el. Nőtt a városokban a munkanélkülek száma, akiket a császárok ételosztással támogattak a lázadás megelőzésére. Ezzel azonban parazita életmódra is nevelték őket. Az udvar nagymérvű pazarlásait, a népnek tartott gigantikus szórakoztatóprogramokat, a gabonaadományokat és a pompás építkezéseket már magasabb adók mellett sem lehetett finanszírozni.
Az új római vezetőréteg nem tudta a közéletben elharapódzott romlást feltartóztatni. Bár vita tárgyát képezte minden fennálló probléma, a megoldásra nem jutottak el. Nőtt a városokban a munkanélkülek száma, akiket a császárok ételosztással támogattak a lázadás megelőzésére. Ezzel azonban parazita életmódra is nevelték őket. Az udvar nagymérvű pazarlásait, a népnek tartott gigantikus szórakoztatóprogramokat, a gabonaadományokat és a pompás építkezéseket már magasabb adók mellett sem lehetett finanszírozni.
A polgárokat egyre kevésbé jellemezte a hazaszeretet. Az üzletben az önös érdekek voltak mérvadóak. A hangsúly a magánéletre helyeződött át. Látva az államvezetés gyengeségét, egyre több provincia vált függetlenné és fenyegető mértékűvé vált a bűnözés. A törvények szigorítása helyett, a bűnözők jogait védték, ami öngyilkos humanitásnak bizonyult. Ciceró szerint ahol elítélteket rehabilitálnak és szabadon engednek, emigránsokat visszahoznak, ott nyilvánvalóan felismerhető, hogy az a társadalom az összeomlás szélén áll. Tacitus megjósolta, hogy a tetterős germánoké a jövő. Montesquieu is úgy látta a „Róma felemelkedésének és bukásának okai”-ról írt könyvében (1734), hogy az állam tekintélyének gyengülése és a hiányzó nemzeti szellem járult hozzá nagyban a bukáshoz. A Róma sorsával való azonosulás gyengülését mutatja, hogy egyre gyűlöletesebbé vált a katonai szolgálat. Némelyek még az öncsonkítástól sem riadtak vissza a mentesülés megkapásához. Elsorvadt a vágy, hogy a hazáért az életüket adják.
Az államvezetésbe vetett bizalom megingott. A rómaiakat a korábbi tettvágy helyett inkább cinizmus, letargia jellemezte, hanyagul hagyták magukat sodortatni az árral. Elfelejtették, hogyan kell egy jó dologért elszántan harcolni. Az embertípus gyengült.A nemzeti jellem annál jobban romlott, minél kevésbé tudtak a tömeget elkötelező példaképet vagy bálványt nyújtani. Mai korunkat mi jellemzi? Törvénytelenség, önérdek, túl enyhe bírói ítéletek, erkölcsi hanyatlás, vallástalanság.
Az államvezetésbe vetett bizalom megingott. A rómaiakat a korábbi tettvágy helyett inkább cinizmus, letargia jellemezte, hanyagul hagyták magukat sodortatni az árral. Elfelejtették, hogyan kell egy jó dologért elszántan harcolni. Az embertípus gyengült.A nemzeti jellem annál jobban romlott, minél kevésbé tudtak a tömeget elkötelező példaképet vagy bálványt nyújtani. Mai korunkat mi jellemzi? Törvénytelenség, önérdek, túl enyhe bírói ítéletek, erkölcsi hanyatlás, vallástalanság.
2010. április 21.
Mint az ókori Rómában... - 1.
A hanyatlás jelei akkoriban és manapság
Kivonat Gustav Ichelschmidt: WIE IM ALTEN ROM c. könyvéből (1971)
A DEKADENCIA PROBLÉMÁJA
A mai kor hanyatlása a 18 sz.-ban, a felvilágosodás korában kezdődött, a „bevált” tradíciók széttöredezésével. Egy német költő (Jakob Burckhardt) 1853-ban a „Nagy Konstantin korának története” c. könyvében szintén analógiát lát a két kor között: az ember elszemélytelenedik, méltóságát veszti. A költő aggódva szemléli az iparosodás korát: a gépesített élet egyoldalúsága lelki és szellemi kiüresedéshez vezet, reménytelenséghez a materialista világban. Mélyreható vallási-, szellemi- vagy tudatváltozás nélkül nem látott esélyt a változásra. „Vallást mondok, mert egy mindent átfogó akarat nélkül nincs győzelem a hatalom- és a pénz világán.
Nietzsche szerint az ember belsőleg kimerült és az erőszak győzelme nem tartóztatható fel. Saint-Exupéry megérezte: „az emberiség egyik legsötétebb korszaka előtt állunk”.
Róma hanyatlása is nemzedékeken át tartott (kb. 500 évig). Sorsa akkor pecsételődött meg, amikor kiszolgáltatta magát a primitív hatalom- és birtoklásvágynak. Ez az anyagisság (materializmus) nagyon rombolóan hatott, s a jólét felemésztette. Korunkat a szabad intellektualizmus és a túlfokozott szexualitás végletei jellemzik, melyek szellemi és testi alapelvek felmorzsoládásához vezetnek. Az új generációk a szellemi alapokat félrerúgták, anélkül, hogy helyébe valami újat tudtak volna állítani, s ez káoszba torkollott. A mai, cél nélküli és ösztönökre hagyatkozó emberiség a legjobb úton halad ahhoz, hogy a kizsákmányoló materializmusnak ellenállás nélkül kiszolgáltassa magát. Vakságában nem látja, milyen szabadságot szalaszt el.
2010. április 18.
Készenlét
"Szólította őt Isten... Az pedig mondta: ímhol vagyok" (2Móz 3,4).
Mikor Isten szól, sokan hasonlítunk a ködben botorkáló emberhez: nem válaszolunk. Mózes feleletéből kitűnik, hogy ott volt valahol. A készenlét azt jelenti: helyes viszonyban vagyok Istennel és tudom, most hol állok. Mindig buzgón mondogatjuk Istennek, hogy hova szeretnénk menni. Az győz, aki készen van Isten és munkája számára, amikor meghallja a hívó szót. Valami nagyszerű, feltűnő alkalomra várunk és mikor itt van, sietve kiáltjuk: "Itt vagyok!" Ahol Jézus Krisztus előtérben van, ott kaphatók vagyunk, de nem vagyunk készen valami alacsonyabb rendű kötelesség elvégzésére.
Isten számára az van készenlétben, aki a legkisebbre és a legnagyobbra egyaránt kész, nem tesz különbséget. Nem válogathatunk a tennivalókban; bármi legyen is Isten munkaterve, készen kell lennünk rá. Akkor, ha valami kötelesség adódik, meghalljuk Isten szavát, amint Urunk is hallotta az Atyát, és szeretetünk egész elevenségével készek vagyunk teljesíteni. Jézus Krisztus úgy akar bánni velünk, mint ahogyan vele bánt az Atya. Oda állít, ahova neki tetszik, akár kellemes, akár kellemetlen kötelességek közé, mivel ugyanaz a kapcsolat van köztünk, mint közte és az Atya között: "...hogy egyek legyenek, mint mi" (Jn 17,22). Légy kész az Úr váratlan látogatásaira! Aki készen van, annak nem kell kapkodva készülődnie. Gondold meg, mennyi időt elvesztegetünk, mert még csak akkor kezdünk készülődni, mikor Isten már hívott. Az égő csipkebokor jelképezi, mi veszi körül a készenlétben álló lelket: Isten jelenlététől lángol.
2010. április 17.
Globalizáció és oktatás - 2.
4. A világ rendes és rendezett: A mai nevelés a világot részekre szabdalja, amelyeket tudományágaknak nevez. Ezeket igyekszik egymástól elkülöníteni. Emiatt 12-21 évnyi tanulás után a diákok semmit sem tudnak a dolgok egységéről. Ennek súlyosak a következményei. Például olyan közgazdászokat képezünk, akiknek sejtelmük sincs az ökológiáról vagy a termodinamikáról. Ezzel magyarázható, hogy pénzügyi rendszerünk egy mázsa eladott búza árát beszámítja a nemzeti össztermékbe, de elfeledkezik arról, hogy kivonja belőle a termesztés során elvesztett három mázsa talajnak az árát. A hiányos képzésünk miatt azzal ámítjuk magunkat, hogy gazdagabbak vagyunk a valóságosnál.
5. A nevelés célja, hogy "sikeres" embereket képezzen: Thomas Merton szerint olyan embereket képezünk, akik semmire sem alkalmasak, kivéve, hogy részt vegyenek egy mesterséges társasjátékban. Azt tanácsolja a tanítványainak: "legyél bármi, ami akarsz, légy bolond, részeges, vagy fattyú, de minden áron kerüld el a sikert". Az az igazság, hogy a bolygónak nincs szüksége több "sikeres" emberre. Olyanokra van szükség, akik jól megvannak a helyükön. Olyanokra, akiknek van erkölcsi bátorságuk csatlakozni a küzdelemhez, hogy a Föld lakható, igazságos és emberséges legyen. S ennek semmi köze a siker közkeletű meghatározásához.
6. A Nyugat kultúrája képviseli az emberi teljesítmény csúcsát: Ez természetesen a kulturális önhittség vagy pimaszság legrosszabb alakja, s a történelmünk félreértelmezése. Akik ezt állítják, úgy vélik, ha "győztek" a hidegháborúban, akkor eszményi mintát nyújthatnak a többiek számára. Nyilvánvaló, hogy az állami kommunizmus mint gazdasági rendszer megbukott, mert túl magas áron túl keveset termelt. A kapitalizmus is megbukott, mert túl sokat termel, és azt kevesekkel osztja meg. A kommunizmus aszkétaerkölcsöt hirdetett, a kapitalizmus minden erkölcsöt lerombol. Ez nem az a boldog világ, amilyennek a politikusok és a hirdetések bemutatják. Egy szétbomló kultúrában élünk. Nem táplálja az emberi szellemiség nemesebb részét, a képzeletet, az esztétikai vagy spirituális érzékenységet, sem a nagylelkűséget, gondoskodást, együttérzést. A gazdasági-technokrata világnézet elpusztítja azt, ami az emberi lélekben szeretetreméltó.
2010. április 16.
Globalizáció és oktatás - 1.
David W. Orr a továbbiakban a nevelés hat mítoszáról (tévedéséről) ír, idézem:
"1. A tudatlanság az emberiség elkerülhetetlen állapota. Sosem leszünk képesek felfogni a világot a maga teljességében. A tudás növekedése magával hozza a tudatlanság más alakjait. 1929-ben nem tudtuk, hogy a CFC-szerű anyagok (gázok, amelyek 10x gyorsabban bontják az ózont, mint hasonló társaik. szerk.) mit csinálnak az ózonnal, de ennek nem volt jelentősége, hiszen a vegyület nem volt ismert. Amikor 1930-ban Thomas Midgely előállította a CFC-ket, ez a tudatlanság már az életünket kezdte fenyegetni. A felfedezéssel nőtt a tudásunk, de a tudatlanságunk is.
2. Elegendő tudással és technológiával igazgatni, és irányítani tudjuk a Földet. A Föld és az élő rendszerek összetettsége ezt sohasem teszi lehetővé. Csak vágyaink, gazdaságunk, politikánk és közösségeink kezelhetők. Magunkat kell átalakítani, hogy illeszkedjünk egy véges bolygóhoz, és nem a bolygót kell megváltoztatni, hogy megfeleljen végtelen igényeinknek.
3. A tudás (és ezáltal az emberi jóság) növekvőben van. Az információrobbanást nem szabad összetéveszteni a tudás és a bölcsesség növekedésével. Bár bizonyos fajta tudásunk növekszik, másokat elveszítünk. Az egyetemek egyre kevésbé alkalmaznak olyanokat, akik például madártannal, vagy fajok rendszertani osztályozásával (taxonómiával) foglalkoznak, inkább olyanokat, akik molekuláris biológiával vagy génmódosításokkal foglalkoznak, mert az jövedelmezőbb. A nemzeti, népi tudás is elvész. A falusiak a városokba költöznek, s elvész az adott területre vonatkozó, személyes, helyi tudás. Az egyetemek elutasítják a "népi kultúrát". Page Smith írta, hogy az egyetemeken végzett úgynevezett kutatás nagy része értéktelen, nem járul hozzá az emberiség, vagy akár csak egy részének nagyobb egészségéhez és boldogságához. Lehet, hogy az élet és a fenntarthatóság számára szükséges dolgok tekintetében egyre tudatlanabbak leszünk"
2010. április 15.
Globalizáció és oktatás - Bevezetés
Blogomban egy új sorozatot szeretnénk indítani. Néhány napon át David W. Orr környezettudós, az ohioi Oberlin College professzorának " Oktatás a világgyarmatosítás számára" című művéből közlök néhány értékes gondolatot.
David W. Orr leginkább az oktatás és a környezettudatos gondolkodásmód kapcsolatát boncolgató írásai révén vált híressé. A most közölt írásának középpontjában hat, az oktatás szempontjából kulcsfontosságú kulturális mítosz (azaz meggyőződés) megkérdőjelezése áll. Ezek egy része visszavezethető az alábbi két alapvető meggyőződésre:
1. A technika (és az azt támogató tudomány) révén úrrá tudunk lenni bármilyen társadalmi problémán (ez az ún. technikai optimizmus).
2. Az emberi történelem a folyamatos fejlődés krónikája – azaz napjaink társadalma magasabb rendű minden korábbinál.
Orr világossá teszi azt is, hogy a környezeti nevelés – jó esetben – nem csupán ismeretterjesztést jelent, hanem kultúránk alapvető meggyőződéseinek (és értékeinek) újragondolását is.
Ma tanulmányának rövid bevezetését olvashatjátok:
"Ma a világban az egyetemet végzett, ilyen-olyan tudományos fokozatokkal rendelkező emberek nem tudják, mit jelent az éghajlat-változás, a természeti rendszerek pusztulása, s hogy mi a jelentősége a biológiai különbözőségnek. Elie Wiesel ír arról, hogy Auschwitz és Dachau tervezői Kant és Goethe örökösei voltak, a lehető legiskolázottabb emberek. De iskolázottságuk nem tudott gátat emelni a barbarizmus elé. Nem értékekről tanultak, hanem elméletekről, nem tudatosságról, hanem elvonatkoztatásról, nem lelkiismeretről, hanem hatékonyságról, nem kérdezni tanultak, hanem válaszokat kaptak. Ez pontosan érvényes a mai nyugati nevelésre is. A nevelés nem szolgálja a tisztességtudást, a körültekintést, vagy a bölcsességet. A mai iskolák a vállalati hatékonyság felé irányítják a gyerekek figyelmét, s nem válik belőlük kíváncsi és nyitott felnőtt. Nem az oktatás, hanem egy bizonyos fajta oktatás menthet tehát csak meg bennünket."
2010. április 13.
Hatalmadban tarthatod a szelet?
Most fejeztem be a készülést egy temetésre. Erről a bibliai versről beszélhetek: „Az ember nem tudja hatalmában tartani a szelet, bezárni sem tudja a szelet, és senkinek sincs hatalma a halál napja fölött.” Prédikátor 8,8a.
Miközben írtam, magam is elgondolkodtam bölcs Salamon, a Prédikátor szavain...
A szélen nem uralkodhat az ember. Munkára foghatja, energiát termeltethet vele, de mégsem tarthatja hatalmában. A szél váratlanul jön, fújhat innen-onnan. A szél valamikor szelíd, és van, amikor rettenetes pusztító ereje van, akárcsak a halálnak. Salamon a szélhez hasonlítja a halál napját. Mert ahogyan a szél, az életünk utolsó napja sincsen a mi hatalmunkban. Az utolsó napunk előtt nem küldenek értesítést, nem érkezik SMS róla, nincsen, aki azt súgja nekünk: „Ember rendezd el a dolgaidat, mert ekkor és ekkor eljön életed utolsó másodperce!” Félelmetes ez. Félelmetes és elgondolkodtató. Mert akkor valamiképpen úgy kell élnünk, hogy készen legyünk a búcsúzásra. Úgy kell lezárnunk egy-egy napunkat, hogy lehet a számunkra nem lesz holnap, nem lesz folytatás.
Miközben írtam, magam is elgondolkodtam bölcs Salamon, a Prédikátor szavain...
Mégis van, Valaki, aki van olyan hatalmas, hogy ismeri, hogy mikor érkezik el életünk utolsó pillanata. Az, Aki teremtett bennünket, és engedett e világra jönni: a hatalmas Isten, Ő tudja azt, hogy hány napot számlálhatunk e világban. S ahogyan egy gyermek sem mindig érti, hogy mit és miért tesznek a szülei, mert gyermeki értelme be nem fogadhatja a felnőttek dolgait, így vagyunk mi is hatalmas Alkotónkkal. És Isten az úr a halálunk napja felett
Tudom azt is, mert Istent így ismertem meg mélységeimben és magasságaimban, hogy bár nem mindig értem, hogy mit és miért tesz, de Ő nem kegyetlen! Azzal, amit tesz, azzal mindig célja van. Ha megsebez, teszi azért, hogy bennem elvégezzen valamit, de be is kötöz. Néha elvesz, de nem úgy, hogy közben ne gondoskodna rólam másként.
„Az ember nem tudja hatalmában tartani a szelet, bezárni sem tudja a szelet, és senkinek sincs hatalma a halál napja fölött.” – mondja Salamon király, a Prédikátor. Ő, aki sokat látott és sokat tapasztalt. S szavai három dologra tanítanak meg bennünket: 1.) Az emberi élet törékeny, elmúlik, és egyikünk sem tudhatja azt, hol, hogyan és mikor ér véget. 2.) Vajon készen állunk-e arra, hogyha menni kell? 3.) Az életünk legjobb helyen Isten kezében van. Arra biztat, hogy tegyük le azt Teremtőnk kezébe.
S közben ne feledjük el, hiszen erről beszél a húsvét is, hogy Isten, a Teremtőnk, aki mindennél jobban szeret bennünket, győzött a halál felett! Jézus ezért így vigasztal bennünket: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” [János 11,25-26.] Hiszed?
2010. április 12.
Cseri Kálmán - Megtérésem 2.
Aki ezt hittel komolyan veszi és magára nézve is érvényesnek tartja, az megkapta a teljes bocsánatot minden addigi és azutáni bűnére. Ez olyan jó hír volt, hogy nagy örömmel telt meg a szívem.
...
Az is a Szentlélek munkája volt, hogy ezt teljes bizonyossággal hittem. Ő munkálja ám a hitet abban, aki hallgatja az igét, és törekszik változni. Lemond arról, hogy magát megjobbítja, és elfogadja az Ő felkínált kegyelmét.
...
Még azon a héten az egyik este, amit akkor már bűnnek láttam, megvallottam, mert erről is szó volt. Jézus mondja: "Az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem." (Jel. 3,20) Ő jön oda és zörget, utána Ő jön be és adja nekem mindenét. Az én feladatom: ha meghallom, nyissam ki az ajtót. Mit jelent kinyitni az ajtót? Mi választ el Jézustól? A Biblia szerint a bűneim. A bűnvallás az ajtónyitás. Én úgy voltam, hogy sarkig akarom nyitni minél előbb. Nem a jövő héten, nem holnapután, most. Így került sor életemben először őszinte, radikális bűnvallásra.
2010. április 11.
Láttuk az Urat
"A többi tanítvány így szólt hozzá (ti. Tamáshoz): "Láttuk az Urat."" János 20,25.
Tamás csalódott ember. Keserű. A keserű ember menekül. Nem vállalja a társait; közösségellenes. Tamás nem vállalta Jézust, s nem vállalhatta tanítványtársait sem. De Jézus vállalta a tanítványokat és Tamást; Ő nem botránkozott meg bennük. Mert Ő nem hasonlott meg az Atyával, nem volt lelki skizofrén. Jézus nemcsak azért halt meg, hogy elvegye a bűneinket, hanem hogy Isten szétszóródott gyermekeit egybegyűjtse. Aki nem vállalja a testvért, nem vállalja a másikat, az megveti és nem vállalja Jézus Krisztus egybegyűjtő halálát sem. E történetben Tamás végül visszatalál testvéreihez és Jézushoz. Hogyan? Úgy, hogy odamennek a tanítványok hozzá, és elmondják: "Láttuk az Urat!- Csak az tud elindulni a másikhoz a másikért, aki látta Őt. A tanítványoknak nemcsak a szája beszélt a Jézussal való találkozásról, hanem arcuk öröme is, felszabadult szívük, elinduló lábaik. Ha láttuk Őt, akkor egész lényünk erről a feltámadt Jézusról beszél, Őt sugározza. Valaki azt mondta: "Mi szattyánbőrbe köttetjük a Bibliáinkat, de cipőbőrbe kellene, hogy elinduljunk egymáshoz.-
Művelt teológusok vitatkoztak egyszer, hogy melyik a legjobb, leghitelesebb bibliafordítás. S ekkor egy fiatal teológushallgató megszólalt a sarokból: - Számomra az a leghitelesebb, ahogyan gyermekkoromban édesanyám estéről estére fordította nekünk otthon a Bibliát. Mi azt a feladatot kaptuk, hogy ennek a megkötözött, begörcsölődött világnak lefordíthassuk a mindennapi élet nyelvére az Igét. (Viski Ferenc)
Művelt teológusok vitatkoztak egyszer, hogy melyik a legjobb, leghitelesebb bibliafordítás. S ekkor egy fiatal teológushallgató megszólalt a sarokból: - Számomra az a leghitelesebb, ahogyan gyermekkoromban édesanyám estéről estére fordította nekünk otthon a Bibliát. Mi azt a feladatot kaptuk, hogy ennek a megkötözött, begörcsölődött világnak lefordíthassuk a mindennapi élet nyelvére az Igét. (Viski Ferenc)
2010. április 10.
Cseri Kálmán: Megtérésem - 1.
Azon az estén, mintha reflektor világított volna be a szívem rejtett bugyraiba is, látnom kellett, ki vagyok valójában. Még a viszonylag elfogadható szép máz mögött is mi van. Mennyi mocsok lehet valakiben, akit egyébként gyakran dicsérnek, és akiről sok jót el lehet mondani. Ez zavart engem, de nem tudtam megváltoztatni magam. Most, mintha tükröt tartottak volna elém, világosság támadt. Még jobban kellett látnom, ki vagyok valójában. Még inkább úrrá lett az a félelem rajtam, hogy ennek következményei lesznek. Isten igazságos, azt akkor már tudtam, és a bűnt megbünteti."
Cseri Kálmán, református lelkipásztor, a pasaréti gyülekezet lelkipásztora.
2010. április 9.
Jobb lenne tudatlanabbnak?
"Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük." Zsoltárok 139,16.
Dávid zsoltárából származik a fenti idézet. Szeretem ezt a zsoltárt. Sokféle élethelyzetemben juttatta már eszembe Istenem. Mélységben és magasságban. Örömömben és bánatomban. Talán legtöbbet bánataimban jelentettek sokat e sorok. Talán éppen azért, mert bánataimban még többet jelentett az, hogy ahogyan Dávidot is, engem is, egy mindenekfölött álló, értelmes, és hatalmas lény formált és alkotott.
Mostanában sokat gondolkodtam azon, hogy az, ami Dávid számára olyan titokzatos dolog volt, az anyaméhben formálódó élet titka, az nekünk a XXI. században élőknek már nem az. Könnyen le tudjuk írni egy formálódó élet "állomásait".
S így vagyunk még megannyi, a régiek számára még titokzatos folyamattal, dologgal. Dávid mit sem tudott a fizikai sok-sok törvényéről: a gravitációról, a fénytanról, a hang terjedéséről. Dávid nem tudta hány bolygó van a naprendszerben, vagy fogalma sem volt a Galapagos-szigetek csodálatos élővilágáról. Dávid nem blogolt, csak zsoltárokat írt. Nem volt számítógépe, és ha nem tudott valamit, nem kereshetett rá a világhálón, csak imádkozhatott valami láthatatlan Istenhez...
De valóban többet tudunk azzal, hogy többet tudunk? C. S. Lewis valahogy úgy fogalmazott - ha jól emlékszem a gondolataira -, hogy az baj a mai emberrel, hogy amíg a régiek a napsugár mentén néztek és látták azt ahonnan árad a fény, addig mi a napsugarat nézzük és már nem látjuk a fény forrását csak azt, amit az megvilágít. Mi csak a fénysugarat nézzük, képesek vagyunk leírni a "jelenséget", de már nem látjuk azt, aki azt megalkotta. Többet tudunk, mint Dávid annak a világnak a jelenségeiről, összetevőiről, alkotóelemeiről, mozgatóerőiről. De semmit sem tudunk az Alkotóról. Már nem vagyunk képesek rácsodálkozni arra, ami nap mint nap körülvesz bennünket. Valóban többet tudunk Dávidnál? Azt gondolom, hogy azzal a többel, ami a fejünkben van, mégsem tudunk többet, mert közben üres a szívünk.
Néha - talán - jobb lenne tudatlanabbnak lenni...
2010. április 8.
Drága kegyelem
Egyházunk halálos ellensége az olcsó kegyelem. Harcunk ma a drága kegyelemért folyik.
Az olcsó kegyelem leértékelt árú kegyelmet jelent, leértékelt bűnbocsánatot, elherdált vigasztalást, elvesztegetett szentséget; olyan kegyelmet jelent az egyház kimeríthetetlen raktárából, amelyből könnyelmű kezekkel, megfontolás nélkül és korlátlanul osztogatnak kegyelmet, ár, költség nélkül. Hiszen éppen az a kegyelem lényege, hogy a számlát minden időre szólóan előre kiegyenlítették. A kifizetett számlára tekintettel minden ingyen kapható. Végtelenül magasak az előállítási költségek, ezért végtelenül nagy a felhasználás és tékozlás lehetősége is. Milyen is lenne a nem olcsó kegyelem?
Az olcsó kegyelem a tanításként, elvként, rendszerként megjelenő kegyelmet és általános igazságként megjelenő bűnbocsánatot jelenti, ahol a keresztyén isteneszmény jelenti Isten szeretetét. Aki helyesli, annak bűnei máris megbocsáttattak. E kegyelem-tan egyháza már így részese a kegyelemnek. Ebben az egyházban a világ olcsón elleplezheti bűneit, nem bánja meg azokat, és nem is óhajt igazán szabadulni tőlük. Az olcsó kegyelem ezért egyenlő Isten élő igéjének, Isten igéje megtestesülésének tagadásával.
Az olcsó kegyelem bűnbánat nélküli bűnbocsánat meghirdetését, gyülekezeti fegyelem nélküli keresztséget, bűnök megvallása nélküli úrvacsorát, személyes gyónás nélküli feloldozást jelent. Az olcsó kegyelem követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem, az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem.
A drága kegyelem a szántóföldbe elrejtett kincs, amelyért az ember elmegy és örömmel eladja mindenét, amije volt; a drágagyöngy, amelynek áráért a kereskedő minden vagyonát odaadja; Krisztus királyi uralma, amelynek kedvéért az ember maga kaparja ki a saját szemét, amely megbotránkoztatja; Jézus Krisztus hívása, amelyre a tanítvány elhagyja hálóját, és követi őt.
A drága kegyelem az evangélium (örömhír!), amelyet mindig újra kell keresni, ajándék, amelyért imádkozni, ajtó, amelyen kopogtatni kell.
Drága, mert követésre hív, kegyelem, mert Jézus Krisztus követésére hív; drága, mert az ember életébe kerül; kegyelem, mert csak így ajándékoz életet; drága, mert a bűnt elveti, kegyelem, mert a bűnöst megigazítja. Mindenekelőtt azért drága a kegyelem, mert Istennek került sokba, Istennek FIA életébe került; - "áron vétettetek meg" - és nekünk nem lehet olcsó, ami Istennek drága. Mindenekelőtt azért kegyelem, mert Istennek nem volt túl drága a Fia a mi életünkért, hanem odaadta értünk. A drága kegyelem - Isten emberré létele.
Boldogok azok, akik már annak az útnak a végén tartanak, amelyen mi csak elindulni szándékozunk, és csodálkozva fogják fel, ami igazán nem tűnik felfoghatónak, hogy a kegyelem drága, éppen mert tiszta kegyelem, mert Istennek Jézus Krisztusban megjelent kegyelme. Boldogok azok, akik ennek a kegyelemnek ismeretében élhetnek a világban anélkül, hogy elvesznének benne, akiknek Jézus Krisztus követése közben a mennyei haza olyan bizonyossá vált, hogy valóban szabadok az e világban való életre. Boldogok, akiknek Jézus Krisztus követése semmi mást nem jelent, mint kegyelemből való életet, és akiknek a kegyelem semmi mást nem jelent, mint az Ő követését. Boldogok, akik így lettek keresztyének, akikhez a kegyelem igéje irgalmas volt. (Dietrich Bonhoeffer: Követés)
2010. április 6.
Kálvinista örömtelenség
"(...) érdemes megjegyezni azt, hogy mi kálvinisták, reformátusok, mintha abban szeretnénk leginkább „alapítóatyánk” nyomdokaiban járni, hogy lerí rólunk az örömtelenség. Legalábbis Kálvint mindig így ábrázolták, sötét tónusokkal, dacolva a világ minden hívságával, örömtelenül. Talán a mi reformátorunk – ha egyáltalán ki sajátíthatom őt magunknak – egy befelé forduló, pesszimistább, szigorúbb lelki alkat volt. De bizonyára ő is ismerete azt a másfajta örömet, amely nem lelki alkat, és nem is körülmények kérdése, hanem az Istennel való élő kapcsolatból fakad. Kár, hogy a reformátor követői inkább lelki alkatát akarták/akarják inkább utánozni, semmint a Biblia igazságainak szeretetét." (Ismeretlen szerző)
2010. április 4.
Miért ünnepeljük a húsvétot minden évben?
Nos, remélem, hogy azok, akik ezeket a sorokat olvassák, azért ennél többet tudnak arról, hogy miért ünnepeljük a húsvétot minden évben. De ha tudjuk is mi a húsvét, ismerjük is a Jézus feltámadásról szóló történetet, vajon értjük is azt?
Az örömhír ma is ugyanaz, ami évezredekkel ezelőtt: "Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon..." [1Korinthus 15,3-4.] A kérdés csupán ez: Hiszed-e ezt?
2010. április 3.
Arcok a tömegből 5. - Arimáthiai József
Amikor Jézus minden tanítványa rettegve bújt el. Amikor nem volt népszerű Jézus nevével összefüggésbe kerülni. Amikor inkább tagadták, mintsem vállalták azt, hogy Jézus ki is volt valójában. Ekkor lépett a színre egy ember, Arimáthiai József, a zsidó nagytanács tagja, tekintélyes és gazdag ember, akiről ezt olvassuk Lukács evangéliumában: "... nem értett egyet a többiek határozatával és eljárásával, aki maga is várta az Isten országát. Ő elment Pilátushoz, és elkérte Jézus testét." [Lukács 23,51-52.] Máté többet is elárul Lukácsnál, amikor egyenesen azt állítja róla: "... aki maga is tanítványa volt Jézusnak." [Máté 27,57.]
Mindig is megmozgatta a képzeletemet ez az ember. Kilép a némaságból, kilép az árnyékból, és valami olyat tesz, és akkor, amit és amikor mások nem mertek megtenni, nem mertek megcselekedni. Tettével vállalja azt, hogy ő nem értett egyet a Jézus "összeeszkábált" hivatalos állásponttal, vállalja, hogy neki több köze van Jézushoz, mint a tanács többi tagjának. Ez az ember egy nagyon bátor tettet hajt végre akkor, amikor a tanítványok többsége gyáván bujdosik.
Persze, József, bizonyára nem hősiességből teszi azt, amit tesz. Cselekszik, mert hajthatja talán valami belső kényszer. Talán a lelkiismerete, mert nem szólt, amikor szólnia kellett volna. (Igaz, nem sok esélyes lett volna megakadályozni Isten tervét.) Talán megérti, hogy most kell kilépnie a nyilvánosság elé azzal, hogy megtegye azt, amit meg kell tennie: befolyása révén elkérnie Pilátustól Jézus testét, és eltemetnie őt abba a sírba, amiből feltámad majd.
Isten tervébe mi emberek apró láncszemek vagyunk. József is az volt. Lépett, mert lépnie kellett. Cselekedett, mert cselekednie kellett. De az, amit tett, bármilyen furcsán is hangzik, fontos volt a feltámadás csodájában. József tettével előkészítette a "terepet" Jézus feltámadásához!
Én nem is értem, hogy miért vágyunk többre annál, hogy azt tegyük és akkor, amikor Isten indít bennünket. Mert ez a legtöbb: felismerve a kellő időt, önmagunkat nem féltve, cselekedni, még akkor is, ha az nem olyan látványos. Ebben lehet példa előttünk Arimáthiai József.
2010. április 2.
Arcok a tömegből 4. - Cirénei Simon
Jézus szenvedés történetét megörökítő bibliai feljegyzések beszámolnak egy bizonyos Simon, akiről annyit tudunk meg, hogy cirénei származású volt, és éppen a mezőről tért vissza a városba, amikor a római katonák arra kényszerítették, hogy vigye Jézus helyett a keresztet.
Burján Tamás missziói lelkészünk gondolatait osztom meg most veletek:
"Úgy kerül ide a keresztre feszítés történetébe Simon, mint „Pilátus a krédóba”. Nem csak semmi köze nincs hozzá, de kényszer alatt teszi, amit tesz, mivel a rómaiak követeléseket intézhettek a megszállott területen lévő lakosság (ez esetben egy látogató) felé. Jézus az elején még maga viszi a keresztjét, de fizikai kimerültsége miatt egy idő után már képtelen erre. "Átvették tehát Jézust, ő pedig maga vitte a keresztet" - írja János evangéliumában.
Az út hátralévő részében ez a Simon osztozik a keresztre feszítés szégyenében és elmondható, hogy senki más nincs olyan helyzetben ott, mint ő.Hogyan érezte magát ez idő alatt? Le akarja vetni a keresztet? Örült, hogy kiérve a Koponya helyének nevezett helyre átadhatta a keresztet?Vagy maradt, és végignézte, mi történik ott? – Nos, ezekről nem olvasunk.
De arról igen, hogy a Márk 15:21-ben: "Kényszerítettek egy arra menő embert, cirénei Simont, Alexander és Rufusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye a keresztet.” – még a gyermekeit is megnevezi a szerző.
"Köszöntsétek az Úrban kiválasztott Rufuszt és anyját, aki nekem is anyám". (Róma 16:13) – Nem csak Márk, amikor megírta evangéliumát a Rómában élő zsidóknak, hanem Pál apostol is, amikor a Rómabeliekhez írott levelében búcsúzik, külön megemlít Rufuszt és édesanyját – Simon feleségét(?)
Ha kényszerből is indult ez a szolgálat, és elfogadjuk, hogy ezek az utalások ugyanarról a személyről szólnak, akkor láthatjuk, hogy nem csak az ő, hanem közvetlen családtagjai életében is nagy változást hozott mindaz, ami ott vele történt. Az indulás lehet kényszerű, de a folytatás már szív szerinti…"
2010. április 1.
Arcok a tömegből 3. - A másik lator
Előttünk van egy ember, akinek nincsen többé illúziója önmaga felől Előttünk van egy ember, aki felismeri azt, amit oly kevesen még közülünk is: van folytatás a halál után. Milyen elgondolkodtató az, hogy ez a kereszten függő gonosztevő odafordul Jézushoz, és kéri: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” [23, 42.] Ez az ember, ott fönn a kereszten tovább lát, mint a kereszt alatt gúnyolódók: hiszi, hogy nem ott a kereszten, és nem ezzel az ítélettel ér véget az élete. Megérti, hogy nem az emberek véleménye a döntő az élete felett. Megérti, hogy nem ez a jogos ítélet a legsúlyosabb „jutalom” az életéért, hanem van valami ennél sokkal súlyosabb, az, ami ezután jön, amikor majd az élő Isten előtt kell megállnia! Előttünk van egy ember, aki nemcsak tovább lát, mint a többiek, hanem többet is lát, mint ők! Mellette ott függ a kereszten egy másik elítélt, egy véres, egy megalázott ember, akit mindenki gúnyol, akit a legkegyetlenebb és legdurvább ítélettel sújtottak. A keresztre olyan gonosztevőket feszítettek, akik valóban a legelvetemültebb bűnösök voltak. Tudta ezt a lator is, és mégis... Ő ebben a kereszten függő emberben mást lát! Ez kiderül szavaiból: „Nem féled az Istent? Hiszen te is ugyanazon ítélet alatt vagy! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el.” [23, 40b-41.] Felismeri, hogy Jézus ártatlanul szenved, hogy Ő semmilyen bűnt nem követett el. De ennél többet is lát: felismeri Jézusban a Szabadítót, vagyis azt, amit Jézus egész szolgálata, minden tette, minden szava üzent: „Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa.” [Mt. 4, 17.] Ez a gonosztevő kiált: „Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba.” [23, 42.] Mintha csak ezt kiáltaná: „Jézus, én nem akarom elveszni, és tudom, hogy egyedül csak Te mentheted meg az életemet attól, hogy elvesszek!"
Olyan imádság ez, amely nem maradhat válasz nélkül. Olyan imádság ez, amelyet sokaktól vár az Úr. Jézus már válaszol is: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban.”, [23, 43.] vagyis: megszabadultál bűnös életed minden felelőssége alól. Szabad utad van Isten országába! Nem terhelnek többé elkövetett gonoszságaid!” Ennyi az egész? Így lehet „megúszni”? Ennyi az egész. Nekünk ennyi. Mert miközben a gonosztevő szabadulásért kiált, addig ott mellette a Kereszten Függő, Jézus, érte, helyette és miatta is szenved, hogy elhordozza az ő bűneit is, a miénkkel egyetemben! Van, és lehet is szabadulás, van bűnbocsánat, mert Jézus Krisztus, az ártatatlan, önként az életét adta a miénkért cserébe!Így lett üdvössége ennek a gonosztevőnek. Még neki is volt remény, még neki is volt lehetősége: ott, az utolsó pillanatban. Nehéz, de igaz, Isten előtt, egyikünk sem jobb mint ez a gonosztevő.
De vajon vele együtt mi, tudjuk-e ezt kiáltani: „„Jézus, emlékezzél meg rólam...” [23, 42.] Bárcsak mindannyian eljutnánk eddig a felkiáltásig!
