Nem értem...

Még egy gondolat... (Nesze neked karácsony!)

Valaki magyarázza meg nekem azt, mert én nem értem, hogy a globalizmus ellenzői, miért használják a globalizmus minden vívmányát?
Tegnap a rádióban egy "nagyon ellenző beszélt" arról, hogy a globalizmus az nagyon rossz. Oké. De neki is van mobiltelefonja, meg számítógépe, meg internetet is használ, meg villanyt, meg gázzal fűt. Ja, és autója is van. Azután elmegy a Tescóba és megveszi a kolumbiai narancsot.
Akkor, hogy is van ez?

u.i: Ezzel nem azt akartam sugallni, hogy mindennel egyetértek, ami globális...

Tovább olvasom

Mást várunk?

Éjszaka van. Sokszor előfordul, hogy éjszaka készülök. Ilyenkor nagyobb a csend. Kint is, bent is. Egy bibliai vers jutott az eszembe: "Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?" Valahogy ez a vers ült meg a lelkemen, és nem enged el.
Talán azért, mert a ma embere már régen túllépett ezen a kérdésen? Mást várunk, és mástól. Mert Isten Fia most sem azt hozza, amire a ma embere vágyik.
Valahol olvastam, hogy mi Istentől jólétet várunk, miközben Ő a mi igazi szükségeinket akarja betölteni. Az isten szerinti jólét, nem az, amire a ma embere vágyik. Ha jólétet kívánunk magunknak, akkor csak jó lére vágyunk? Gyenge poén. De ettől még igaz...

Tovább olvasom

Búcsú a kutyámtól

Ma délelőtt, csak Isten tudja miért, elpusztult Foltos kutyánk. Nem volt még öreg, már ha a 10 kutyaév, amely 70 emberi év, még fiatalnak számít. De Isten másként döntött felőle is.

Szerettem őt. S most furcsa lesz, hogy üres a háza, nem ugatja tele a kertet, és nem rohan majd fark csóválva hozzám. Furcsa lesz az is, hogy nem keni össze az ünneplő ruhámat. Mert a papi fekete mindig is nehezen viselte kutyánk örömét. Csak olyan nagyon csönd lett a kertben...
S persze talán megmosolyogni való, hogy egy kutyára emlékezem. Míg más ember szeretteit siratja ugyanebben a pillanatban. De Folt mégis életem fontos része volt. Jászberénybe kerülésemkor kaptam. Ha jól emlékszem egy hónappal születése után. Még most is tisztán emlékszem arra a pöttömnyi dagi csöppségre, aki csak a mellkasomon tudott elaludni, mert félt és mert hiányzott az anyja. Emlékszem, hogy trappolt át kamaszként a frissen felásott virágoskerten, és emlékszem, hogy tépett ki minden frissen elültetett virágot. Emlékszem, amikor majdnem autó elé futott, és arra is, amikor egész éjszaka kerestem Jászberényben, mert elszökött. És emlékszem arra, amikor megtépázva ott állt a kapu előtt, és boldogan ugrott nekem, hogy ezután is beengedem.
Sok emlékem van róla. Sok vidám, és néhány bosszús emlék. De ezek ellenére mégis hiányzik. Sok mindenre megtanított. A ragaszkodásra, a hűségre, a szeretetre, amelyet Isten olyan mélyen kódolt bele ezeknek a kisállatoknak a szívébe.
Tudom, hogy csak kutya volt. De a derekabbik fajtából! 10 évet szolgált, 10 évig rohant felé, boldogan ha hazaértem. Több volt, mint egy blogbejegyzés. De legalább ennyit megérdemel.

Tovább olvasom

Kalandjaink Romániában 3.

Egyszóval jött a hétfő. Reggel derült ki, hogy tulajdonképpen szabad nap van, mert a másnap, december 1-én, a Románia megalakulását ünneplik országszerte. Kétséges volt tehát, hogy egyáltalán elintézhetünk-e bármit is, és egyáltalán elindulhatunk-e még aznap, hazafelé.

De szabadnap ide, szabadnap oda, minden úgy működött Szatmárom, mintha hétköznap lett volna. Én ezt csodaként éltem meg. Bár minél mélyebbre ástuk bele magunkat a román közigazgatásba annál kétségbeesettebb lettem...
A szatmári főhadiszállásunk, András sógoráéknál volt, akik befogadtak bennünket, és együtt izgultak velünk. Először a 180 LEI-es büntetést fizettük ki (kb. 13.000.- Ft). Ezt házigazdánk nem engedte kifizetni, ő állta az összeget. Majd egy közjegyzőhöz mentünk. El kell ismernem, hogy itt messze udvariasabban és gyorsabban segítettek, mint a legtöbbször itthon! Itt 20 LEI-ért (1.360,. Ft) elkészítettek egy papírt, amelyen az állt, hogy 24 órán belül elhagyom Romániát. Ezzel a két papírral, és DOVADAM-mal (engedélyemmel) a rendőrségre mentünk.
Itt ért az első hideg zuhany! Kiderült, hogy EU ide, EU oda, útlevél nélkül szóba sem állnak velem, valamint mindenről fénymásolat kell. (Eddig elég volt a személyim is, és fénymásolatokról szó sem volt.) Futás! Fénymásolás! András bölcsen azt mondta, hogy minden papíromról, amim csak van, készítsünk másolatot.
Közben András sógora telefonált, akinek elmondtuk, hogy a rendőrségen szórakoznak velem. Ekkor beindult értem a "gépezet", és mire visszaértünk a rendőreihez, addigra már kezünkben volt egy név, kihez is kell fordulnunk. Egy nyomozó közbenjárt értem, és máris minden rendben volt. (Később jöttem rá arra, hogy ha nem így lett volna, akkor nem kapom vissza a jogosítványomat.)
Végül visszakaptam... Igaz 60 napra eltiltottak a vezetéstől Romániában... De sebaj, járhattam volna rosszabbul is...

Tovább olvasom

Kalandjaink Romániában 2.

Ott hagytam abba, hogy megtörtént a balesetünk. A rendőrök ugye nem jöttek ki helyszínelni, hiába hívták fel őket többen is. Ha nem hal meg senki, akkor nincs miért kijönni.
Néhány kétes külsejű alak tájékoztatott arról, hogy én vagyok a nyerő, mert a Mercédesz elhagyta a helyszínt, így őt fogják megbüntetni. Egy önmagát magyarnak valló, egyébként Romulusz névre hallgató, "kissé" itass fiatalember, mellénk szegődött, hogy ő majd segít. Elindultunk a rendőrségre. A sokkból ocsúdva, kezdtem átgondolni a helyzetünket. Ha bemegyek a rendőrségre, ezzel az itass emberrel, aki hol románul, hol magyarul, de érthetően össze-vissza beszélt, anélkül, hogy magam beszélném a nyelvet, hát, nem sok esélyem lesz. Így úgy döntöttünk, hogy megállunk Szatmár főterén, és megvárjuk nagybányai lelkész barátunkat.
Óráknak tűnő percek után megérkezett András, a lelkész barátunk. Irány a rendőrség! Megérkezünk. Hirtelen egy rendőr autó áll meg mellettünk. Kipattan belőle 2 rendőr, és nagy vehemenciával indulnak felém, közben számomra érthetetlenül, de igen indulatosan kiabálnak nekem. Mint kiderül országos körözés alatt állok néhány perce, mert feljelentettek...
A rendőrök nagy sikerként könyvelik el, hogy a rendőrség előtt "elfogtak". De amikor megtudák, hogy egyházi ember vagyok, kicsit visszavesznek a hangerőből, és emberként bánnak velem. Bekísérnek egy rém lepukkant irodahelyiségbe. A TV-ben valami focimeccs megy. Bent van a feljelentőm, aki szerint én hagytam el a helyszínt. Azután Romulusz is "rásegített" a helyzetemre, talán azért, mert nem adtam neki pénzt. Papírmunka, szonda, a fejem felett folyt a vita. Végül elvették a jogosítványomat, és engem hoztak ki bűnösnek, mert alsóbbrendű útról hajtottam ki egy felsőbbrendű útra. Ez tényleg így volt, csak az az érdekes, hogy majdnem átértem már, amikor a fiatalember feltűnt a semmiből, és 130-140 km/órás sebességgel belém hajtott. Hátulról.
Hétfői kalandjaimról legközelebb írok...

Tovább olvasom

Kalandjaink Romániában 1.

Újra itthon. Bevallom, talán sohasem örültem ennyire annak, hogy újra magyar földön lehetek. Amikor tegnap, magyar idő szerint, 15:30 órakor átléptük a román-magyar határt, az valami felemelő érzés volt.
Persze jogos a kérdés: miért éreztünk így. Hát, elétek tárom mindazt, ami ezen az úton történt velünk. A történet szól bajról és kiszolgáltatottságról, de szól önzetlenségről és barátságról is. Mindezek előtt azonban legfőképpen Isten mérhetetlen szeretetéről tanított bennünket.
A történet úgy indult, hogy meghívást kaptunk nagybányai testvérgyülekezetünktől. Mi örömmel indultunk útnak, mert mindig szép emlékekkel tértünk haza Erdélyből. Szatmárig nem volt semmi gondunk.
Egészen addig a kereszteződésig. Körbenéztem, és miután úgy láttam, hogy mehetek, elindultam. Már-már átértem, amikor egy nagy csattanás. Mi pedig csak pörgünk, majd megállunk az út túloldalán. Iszonyatosan gyorsan történtek a dolgok. Felnéztem, és csak annyit láttam, hogy egy Mercédesz megáll egy pillanatra, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan eltűnik. Oldalra néztem, és csak annyit láttam, hogy a feleségem fogja a fejét. Élünk. Semmi bajunk sincs. Karcolások nélkül megúsztuk. Isten kezében vagyunk.
Az első percek ijedtsége és sokkja után, próbáltam kiszállni az autóból, de az ajtó nem nyílik. Végül néhány kétes kinézetű ember segítségünkre siet. Még magyarul is beszélnek. Felvilágosítanak, hogy hívjam a 112-t, a nemzetközi hívószámot, mert a rendőrség ugyan ki nem jön. Nincs miért. Nem halt meg semmi. Hamarosan azt is megtudom, hogy a román törvények szerint a másik lesz a hibás, mert elhagyta a helyszínt. Azonnal menjek be a rendőrségre.
Én ott állok. Kavarognak a gondolataim. Egy szót sem beszélek románul. Sötét van. Azt sem tudom, hogy az autó megy-e vagy sem. Az oldala összetörve, a bal hátsó kerék bedőlve... Rám zuhant az, hogy itt vagyok egy idegen országban, nem beszélem a nyelvet, nem tudok intézkedni, nem tudom megvédeni magunkat...
A felhívtam a nagybányai lelkész barátunkat, aki azonnal autóba ült, és elindult, hogy segítségünkre legyen... Folytatása következik...

Tovább olvasom