Egy rádióriport margójára

Hetekkel ezelőtt, a Magyar Rádió, megismételte egyik műsorát, amelyet az EP-választások után készített. A műsor azokon a településeken készült, ahol különös és kirívó, az országos átlagtól teljesen eltérő eredmények születtek. Így jutottak el egy kis baranyai faluba is - a nevére már nem emlékszem, de nem is ez a lényeg -, ahol magasan az MSZP-re szavaztak az emberek. A riporter megkérdezett egy asszonyt, hogy mi is állt a közösség döntése mögött. A válasz: "Mert az a másik, elveszi a családi pótlékot, meg mindent." Érződött, hogy a riporter is megdöbbent a hallottakon, és önkéntelenül akarta helyreigazítani a hölgyet: "De hát az éppen az MSZP! Ők vannak már kormányon hetedik éve!". Az asszony meg ezen hökkent meg, és bár nem emlékszem a reakciójára, de annyi bizonyos, hogy nem sok értelem volt benne.
Először akkor vetődött föl bennem, hogy nem kellene a szavazási jogot, egyfajta minimális állampolgári, politikai-közéleti ismerethez kötni? Vagy valamilyen alapfokú állampolgári vizsgához kötni mindezt?
De nem emiatt idéztem a fenti riportot, hanem azért, mert jártomban-keltemben egyre többet ütközöm - és ezt nem az ítélkezés vagy a lenézés mondatja velem - abba az általános lelki és szellemi igénytelenségbe, amely egyre inkább áthatja a mai magyar társadalmat. Sötétség és butaság, - mondjuk ki, erről van szó - amely hihetetlen mértékű önzéssel párosulva, döbbenetes dolgokra képes. S azt gondolom, hogy erre talán a szegénység sem lehet indok. Nem tudom, így gondolom...
De kihalt az emberekből az, hogy többre vágyjanak, hogy többre törekedjenek. Kihalt belőlünk a vágy, hogy nemesebbé, értékesebbé legyünk. S ami megmaradt, az a puszta vágy, valami álságos és hamis többre, ami pénzben, sikerben, hatalomban és semmitmondó gazdagságban testesül meg.
Azt is látom, hogy nincsen már semmi gát, önkontroll, csak a határtalan érdek, amelyek mentén ma eldőlnek a dolgok, és folynak az életek. Önzés, lelki sötétség, szellemi nihil, hamis többre vágyás. Még jó, hogy Isten kegyelmes, és bele-belevilágít egy-egy elveszett élet fénytelenségébe...

Tovább olvasom

Kétségbeesés helyett

"Hagyj fel azzal, hogy arról panaszkodsz a te Istenednek, hogy mekkora vihar vesz körül. Inkább mondd a te viharodnak, hogy mekkora Isten áll mögötted."

Tovább olvasom

Hálaadás

Miért van szükségünk arra, hogy külön időt szánjunk a hálaadásra? Egyszerűen azért, hogy legalább egyszer egy évben megértsük, hogy mindannyian Isten kegyelméből élünk, és mindenünk, amink van, amink lehet, az nem saját érdemünk, ügyességünk eredménye, hanem Tőle kapott ajándék.
Véletlen tehát az, hogy a Biblia sokszor beszél a hálaadásról? 19 konkrét bibliai helyet találtam, ahogy arra szólít fel bennünket Isten igéje: „adjatok hálát az Úrnak”. Amikor megtanulunk mindenért hálát adni Istennek, amikor a hálaadás alapmagatartásunkká válik, akkor tanulunk meg jól élni mindazzal, amit kaptunk, mert a hálaadás megőriz a gőgtől, a nagyképűségtől, attól, hogy többnek gondoljuk magunkat, mint kik valójában vagyunk. A hálaadás újra és újra felnyitja a szemünket arra, hogy Isten milyen nagy az szeretete irántunk, és újra és újra feloldja a keserűséget, amely ott bujkál mindannyiunk szívében.
S ahogyan helye van az egyéni hálaadásnak, úgy helye van egy-egy közösség hálaadásának is! Ezért van ma hálaadó istentisztelet gyülekezetünkben! Mert ezen az istentiszteleten minden a hálaadásról fog szólni! A keresztelés és az úrvacsora. A zenekarunk és az óvodásaink szolgálata. Az igehirdetés. Mert annyi mindenért hálát adhatunk: a megújult gyülekezeti házunkért, az óvoda megújulásáért, azért, hogy szól az Isten szava hozzánk hétről-hétre, alkalomról-alkalomra. Hálát adhatunk a munkahelyünkért, azért, hogy jövőre is lesz kenyér, és azért is, hogy az odakerülhet a mi asztalunkra is. Hálát adhatunk együtt azért, hogy vannak, akiknek fontosak lehetünk, hogy vannak, akik szeretnek és becsülnek bennünket, annak ellenére, akik vagyunk. Hálát adhatunk azért, hogy ha jól éltünk az Isten készítette lehetőségekkel, akkor gazdagabbak lehettünk, mint tavaly ilyenkor. Szóljon tehát ma minden a hálaadásról!

Tovább olvasom

Elrejtettség

"Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába…” - olvasom Dávid imádságának egyetlen rövidke sorát, és elindít bennem valamit. Valamit, ami után mindannyian vágyunk, amit talán hosszú évek óta keresünk mindabban, amit teszünk és szólunk.
Elrejtettség, vagy ahogyan ma mondanánk: intimitás. Ebben a zsoltár versben ezutáni vágyát fogalmazza meg Dávid, az ószövetség legnagyobb királya. Valamit, ami ma egyre inkább eltűnik, feloldódik ebben a "mindent tudni akaró" világban.

A német író, Stefan Heym azt írja, hogy annak a filmnek, amelyet minden ember magában hordoz a bensejében, az első kockája az, „amikor az újszülöttet a fiatal anya karjaiba teszik, és megérzi az őt átölelő karok melegét, s ebben megéli az elrejtettséget – azt az érzést, amelyet egész életében újból és újból keresni fog”. Az elrejtettségre való elemi vágyakozás tehát hozzátartozik az élethez. Vágyunk az intimitás után. Ezért van az, hogy a fiatalkor évei után, a legtöbben menekülünk a zajtól, a tömegtől, és keressük a csendet. Ezt az intimitást keressük egész életünkben, de legfőképpen emberi kapcsolatainkban. Dávid tehát ezt az érzést, és ezt a vágyat fogalmazza meg ebben a versben, amikor ezt mondja: „Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába…"

Mindazok, akiknek megadatik ebben az életben, hogy legalább egyszer igazán szeressenek, és megnyissák lelküket egy másik hús-vér, érző ember előtt, azok nagyon boldogok lehetnek. Mert olyan lehetőséget kaptak abban a másikban, amely páratlan és egyedülálló. S talán ezt akkor érti meg igazán az ember, ha a másikban kapott társat elveszíti.
De bármilyen csodálatos is társa találni ebben a társtalan világban, mindez mégsem pótolhatja az Igazi, a hatalmas Társat, akiben valóban olyan egyedülálló elrejtettségre találhatunk, mint ami semmihez sem fogható e világban.

Ma megmosolyogják az emberek azt, aki Istennél keresi lelke békéjét, megnyugvását. Azt az elrejtettséget, azt a biztonságot, amelyet pedig ők is éppúgy vágynak, mint az, akit megmosolyognak. Az életünk, a boldogságunk, a reményeink mind-mind törékenyek. S éppen úgy törékenyek kapcsolataink is. Szükségünk van valakire, aki: nagyobb, hatalmasabb, erősebb, végtelen, és örökkévaló. Aki ha már minden veszni látszik, amikor minden elsötétül, mégis azt suttogja felénk: VAN TOVÁBB! MINDIG VAN TOVÁBB!

Ha majd elakadsz életed útján... Ha már majd fakulni látszik a mostani ragyogás, és halkulni kezd körötted a vibráló levegő, akkor jusson eszetekbe Dávid imádsága, és kiáltsd együtt vele te is: „„Őrizz engem, mint szemed fényét, rejts el szárnyaid árnyékába…” S közben légy hálás azokért, akik szeretnek, és kapaszkodj nagyon beléjük!

Tovább olvasom

Az emberiség 8 halálos bűne

Konrád Lorenz, a híres osztrák, Nobel-díjas etológus írt egy könyvet, amelynek igen érdekes címet adott: "A civilizált emberiség nyolc halálos bűne". A könyv a 70-es évek elején jelent meg, és egyfajta "prófécia", amely egy tudós szemével igyekszik megfogalmazni az emberiség jövőjét.
Könyvében Lorenz a következő bűnöket nevezi meg, amelyek szerinte az emberiség pusztulását okozzák majd: 1.) a túlnépesedés, 2.) az élettér elpusztítása: elszakadás a természettől, 3.) versenyfutás önmagunkkal, 4.) az érzelmek fagyhalála: a közöny, 5.) genetikai hanyatlás, 6.) a tradíció lerombolása, 7.) mindenféle mai dogma általi befolyásoltság, és végül 8.) az atomfegyverek.
Azt gondolom, hogy sok igazság van abban, amit a híres bécsi tudós leírt. Mert ha mindegyiket alaposan végiggondoljuk, rögtön érezzük azt, hogy mindegyik komoly feszültség okozója világunkban.
Sokan vannak azonban, akik nem sokat törődnek ezekkel mondván, mindez nem az mi problémánk, lévén túl messze vagyunk ezektől. Aztán akadnak kevesen, akik a maguk módján próbálkoznak. Úgy, mint az a kedves néni, aki Abaligeten a denevérmúzeumban a kezünkbe nyomott egy szórólapot: "Kérem, tegyenek meg maguk is mindent ezért!" A szórólapon felszólítottak bennünket, hogy védjük a Földet, a természetet, majd egyik védelmi eszközként a vegetarianizmust nevezték meg. (Szégyen, nem szégyen, de nálam már eleve elbukott ez a dolog, mert szeretem a húst-hússal enni. Nem gondolom, ez az egyetlen és célravezető módja annak, hogy a természetet és Földet megvédjem, hogy lemondok minden húsról.)
Lorenz nyolc halálos bűnt nevezett meg, amelyek el fogják pusztítani az emberiséget. Én pedig azt mondom, hogy az emberiségnek egyetlen halálos bűne van, amely már elpusztított bennünket. Ez pedig az, hogy az ember kiszakította magát az Istennel való kapcsolatból. Mindaz, amit Lorenz és többiek bűnként neveznek meg csupán az agonizálásunk tünetei, nem pedig az okai.
Mi hát a megoldás? Egyértelmű: vissza kell találnunk Istenhez, vele kell újra harmóniában élnünk, hogy azután életünk minden más területén is megtaláljuk a harmóniát. Aki ezt nem hiszi, hát... járjon utána!

Tovább olvasom

A demokrácia evolúciója

Visszatérve a szabadságról, ismét "billentyűzetet" ragadok.

Egy nagyon kedves amerikai barátom, bizonyos időközönként beszámol arról, hogy mi történik vele és családjával. Néhány héttel ezelőtt kaptam tőle ezt az idézetet, amelyet szeretnék megosztani veletek.
"Ezt írta Alexander Fraser Tyler 1770-ben, amikor Amerika éppen leszakadt Angliáról. "A demokrácia nem lehet állandósult kormányzati forma. Csak addig létezhet, amíg a szavazók rá nem jönnek, hogy anyagi jutalmakat szavazhatnak meg maguknak a közös kincstárból. Ettől a pillanattól az emberek nagyobb része mindig arra a jelöltre fog szavazni, amely több előnyt ígér. Ennek eredményeképpen a demokrácia mindig egy gyenge fiskális politika miatt omlik össze, és egy diktatúra követi. A világ nagy civilizációi átlagosan 200 évig működtek, míg hanyatlani nem kezdtek. Ezek a nemzetek ilyen folyamat során fejlődtek: Rabságból lelki értelembe vett hitre hitből hatalmas bátorságra bátorságból szabadságra, szabadságból bőségre, bőségből önzésre, önzésből önteltségre, önteltségből közönyösségre, közönyösségből vissza a rabságba."

Tovább olvasom