Van időd arra, hogy életed nagy rohanásában rácsodálkozz a teremtő Isten tavaszi csodáira? Kérlek, szánj hat percet az életedből az alábbi videóra, és csodálkozz rá a teremtett világ apró szépségeire!
2011. április 28.
2011. április 24.
Hiszel-e a feltámadásban?
Jézus ellenségei is szerették volna mindörökre sírba zárni Jézust, de Isten ereje feltámasztotta őt a halálból! Pedig ők még jobban féltek attól, hogy Jézus tényleg visszatér a halálból.
De vajon nekünk, mit és mennyit ér húsvét örömhíre: Jézus él, Jézus feltámadt? Hiszen, ha kimegyünk a temetőbe, vagy megállunk egy-egy ravatal mellett, akkor semmit sem látunk, semmit sem érzékelünk abból a változásból, amit állítólag Jézus feltámadása hozott! Hívők és nem hívők mind meghalnak, és testüket koporsókba vagy urnák zárják, majd eltemetik mindüket, és kész. Csakhogy húsvét titka éppen titok, éppen attól csak hittel felfogható misztérium, bizonyosság, hogy ha most még nincsen is látható különbség hívő és nem hívő között, de ahogyan Pál apostol írja, a hívők egy dolgot már bizonyosan tudnak! Tudnak, és nem sejtenek! Azt, hogy „… aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt.” {2Korinthus 4,14}
Az, aki Krisztusra bízta az életét, annak meggyőződése, hogy többé már nem a halálé az utolsó szó az élete felett, többé már nem a halál ereje győzi le az életet, mert a Krisz-tusban nyert új élet legyőzi őt. Ahogyan Jézus mondta: „Jézus ekkor ezt mondta neki: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?" {János 11,25-26}. Valóban, te is hiszed ezt?
2011. április 23.
Fennmaradt a Talmudban a Jézus elleni vádirat?
A cambridge-i Tyndale House egy árverésen nemrég hozzájutott az ún. Müncheni Talmud egyik ritka facsimile kiadásához. A Müncheni Talmud a Babilóniai Talmud legrégibb fennmaradt kiadása, valamikor 1342-ben vetették papírra, és mindössze négyszáz utánnyomott példány van belőle. Azért különösen értékes, mert a későbbi nyomtatott változatokból kimaradtak bizonyos részletek, melyeket a Müncheni Talmud még tartalmaz. Ezek a részletek elsősorban Jézusra vonatkoznak. A Tyndale House rabbinikus irodalommal foglalkozó kutatóprofesszora, David Instone-Brewer érdekes tanulmányt közölt az egyik ilyen részlettel kapcsolatban. A Tyndale House nemrég néhány perces kisfilmet is készített, melyben Instone-Brewer Peter J. Williams-nek magyarázza a Müncheni Talmud Jézusra vonatkozó részletének jelentőségét. Nem kizárt, hogy Jézus kivégzésével kapcsolatban az egyik legrégibb hagyományról van szó, mely az evangéliumoktól függetlenül – ráadásul a vádlók oldaláról – erősíti meg az evangéliumok beszámolóját.
A bSan 43a (a Babilóniai Talmud Sanhedrin nevű traktátusának 43a verse) utalást tesz Yeshu Ha-Nocri személyére, vagyis a názáreti Jézusra. A Müncheni Talmud szövegében félig ki van törölve ez a részlet, de számítógépes technikával könnyen helyreállítható az elhalványított bekezdés. A törlés pápai rendelkezés volt: a Talmud Jézusra utaló mondatait el kellett távolítani a zsidók szent könyveiből, mert nyilvánvalóan más szempontból közelítettek Jézus személyéhez, mint a hivatalos egyházi állásfoglalás. Számunkra azonban éppen azért érdekes a zsidó szöveg, mert valószínűleg az evangéliumoktól független hagyományt tartalmaz Jézussal kapcsolatban.
A bSan 43a így szól: „A pészach estéjén felakasztották Yeshu Ha-Nocrit. Előtte negyven napig hírnök ment ki: ’Yeshu Ha-Nocrit meg fogják kövezni varázslásért, félrevezetésért, és mert Izráelt bálványimádásra csábította. Ha valakit tud valamit a védelmében, az jöjjön és nyilvánosan mondja el.’ De senki sem jött a védelmére, ezért felakasztották a pészach estéjén.” Instone-Brewer professzor szerint nagyon régi szöveghagyományról van szó, mely nem csak a Misna idejére visz bennünket vissza (Kr. u. 200-ig), hanem egyenesen abba az időbe, amikor Jézust kivégezték. Instone-Brewer amellett érvel, hogy a Talmudban található szöveg eredeti magja annak a tárgyalásnak a vádirata lehet, melyen Jézust halálra ítélték, máskülönben miért maradt volna benne a zsidók hagyományában ez a számukra különösen kellemetlen beszámoló.
Hogy a zsidók számára kellemetlen volt a beszámoló, az kiderül abból, hogy úgy tűnik, a szöveg különböző korrekciókon ment át valamikor a 2-3. században. Az eredeti mag érintetlen maradt, csak hozzáillesztettek néhány gondolatot. Ez jellemző a Talmudra, hiszen a zsidó rabbik nagy tisztelettel viseltettek a rájuk hagyományozott szövegek iránt, viszont nem ritkán kiegészítésekkel látták el a számukra félreérthetőnek vagy félrevezetőnek látszó mondatokat. Instone-Brewer összehasonlító szövegelemzés révén a Jézusra vonatkozó beszámoló magját így rekonstruálja: „A pészach estéjén felakasztották Yeshu Ha-Nocrit… varázslásért… és mert Izráelt bálványimádásra csábította.” A többi részlet későbbi betoldás a szövegbe. Mindegyik betoldott szó és mondat valamilyen magyarázatot ad az eredeti szöveg azon pontjaira, melyek a 2-3. századi rabbikat zavarba ejtették. Mely részletekről van szó?
Instone-Brewer szerint az egyik nehézséget az jelentette, hogy Yeshu Ha-Nocrit a pészach estéjén végezték ki, de a pészach előtt már nem volt illendő mással foglalkozni, mint a készülődéssel. A pészach előtti nap a kovásztalanítás napja volt, amikor a zsidók nem végeztek munkát. Az első században ez még nem volt annyira szigorú szabály, de a jeruzsálemi templom lerombolása után központi kérdéssé vált a rabbik között, akik arra a konszenzusos véleményre jutottak, hogy közvetlenül a pészach előtt már nem szabad semmi mással foglalkozni. Egy pészach előtti tárgyalás tehát nem igazán vetett jó fényt a Jézus elítélésében közreműködő zsidó vezetőkre. Ha viszont egy elnyújtott kegyelmi időszak legeslegutolsó időpontjára kitolt tárgyalásnak láttatják, akkor a zsidó vezetők eljárása elfogadhatóvá válik. A zsidó törvények harminc napos időtartamot engedélyeztek arra, hogy tanúk álljanak elő a vádlott védelmében. A javított szöveg Yeshu Ha-Nocri esetében nem csak garantálja ezt az időszakot, de ráadásul negyven napra tágítja, azt sugalva, hogy a korabeli zsidó vezetőket különösen nagy jóindulat vezérelte. Ez magyarázza a küldöttek kiküldéséről szóló részletet.
A másik gondot az jelentette a Jézussal kapcsolatos hagyományban, hogy ha Jézus valóban bálványimádásba vitte Izráelt, ahogy a szöveg állítja, akkor a Tóra szerinti büntetés a megkövezés lett volna, nem a felakasztás (a felakasztás a zsidók szóhasználatában a keresztrefeszítést is magában foglalta). A Müncheni Talmudban található szöveg eleje is és vége is felakasztásról beszél, de van közben egy utalás megkövezésre. Instone-Brewer szerint ez egyértelműen későbbi betoldás, mely azt hivatott hangsúlyozni, hogy a templom lerombolása előtt a zsidók kezében a ténylegesnél komolyabb önkormányzati lehetőségek voltak, és éltek is ezzel, mégpedig a Tóra útmutatása szerint.
A harmadik probléma a szövegben a varázslás vádja volt. A varázslás szó a zsidók szemében nem megtévesztést és csalást, hanem ördögi erővel végrehajtott csodákat jelölt. Vagyis a szöveg szerint Jézussal kapcsolatban az volt a vád, hogy a csodáit ördögi erővel hajtotta végre, nem az, hogy csaló lett volna. A csalás is ismert jelenség volt a zsidók körében, de eredetileg nem megtévesztéssel vádolták Jézust, hanem varázslással, mágiával. A későbbi rabbik úgy tudtak bizonytalanságot kelteni Jézus csodáival szemben, hogy beszúrtak egy magyarázó megjegyzést a varázslás szó után („félrevezetésért”). Jézus varázslása valójában tehát „félrevezetés” volt, ami inkább csalásra utal, nem valódi csodákra. Az eredeti szöveget semmiképpen nem csonkították volna meg, mert a hagyomány sokkal erősebb volt annál, hogy ezt meg merték volna tenni, emiatt a varázslás szó benn maradt a mondatban és bekerült a Talmudba is. A magyarázó megjegyzéssel viszont kételyt tudtak elhinteni Jézus csodáinak a valódiságával kapcsolatban.
Instone-Brewer tanulmányára azért érdemes odafigyelni, mert ha igaza van, akkor az evangéliumoktól független zsidó forrás is utal Yeshu Ha-Nocri, vagyis a názáreti Jézus halálára. Ez a forrás ráadásul megerősíti az evangéliumok tanúságtételét, hogy a kivégzés a pészach estéjén történt, valamint hogy Jézus a halálakor egy fán függött. Jusztinosz már a második században megemlíti, hogy voltak olyanok, akik szerint Jézus „szemfényvesztő, mágiát űz”, és akik „arra vetemedtek, hogy népámító mágusnak tartották” őt (Párbeszéd a zsidó Trifónnal, 69.7). Instone-Brewer tanulmánya arra mutat rá, hogy ezt a korai zsidó vélekedést a Müncheni Talmud is alátámasztja. Ha Instone-Brewer érvei helyesek, Jézus kivégzését tehát a vádlók oldaláról is eredeti bizonyítékok erősítik meg. (Szabados Ádám)
2011. április 22.
Ki találta fel, és hogyan zajlott a keresztre feszítés?
1. A keresztre feszítést, mint kivégzési módot, mely a római birodalomban terjedt el széles körben az általuk tökélyre fejlesztett technikával, a történelmi források alapján egy, a Földközi-tenger térségében élő hajós-kereskedő népcsoport, a föníciaiak használták első ízben. A föníciaiak a halálra ítéltet egy fához kötözték - a rómaiak később "arbor infelix"-nek, azaz a szerencsétlenség fájának nevezték -, így napokig tartó szenvedés után a halált többnyire a szomjúhozás következtében kialakult folyadékhiány okozta. Az asszírok és perzsák is ismerték és gyakorolták a halálbüntetésnek ezt a módozatát, sőt egyes írások szerint a Kr. e. V-IV. századi Athénben a vagyon elleni bűncselekményeket szintén gyakran torolták meg kereszthalállal. Nagy Sándor makedón birodalmában sem volt ismeretlen a kivégzésnek eme kegyetlen válfaja.
2. A keresztre feszítés alkalmazásának zenitjét a római birodalom idején érte el. (...) A rómaiak által kifejlesztett metodika célja az volt, hogy a halálraítélt lehetőleg lassan, minél nagyobb kínok közepette szenvedjen ki, a keresztre feszítéshez szükséges eszközök pedig gyakorlatilag minden római helyőrségnél rendelkezésre álltak.
A korbácsolást követően a kereszt vízszintes szárát (patibulum), melynek tömege akár az 50 kg-ot is meghaladhatta, az elítélt nyakszirtjén és vállain megtámasztva a hátára helyezték, két oldalán a szárakhoz kötözve ehhez feszítették ki a karokat is. Ezt követően indult a menet a városfalakon túlra, a megfeszítés helyére, élén egy, a kivégzést vezénylő századossal (centurio, exactor mortis), aki az elítélt nevét feltüntető és bűneit lajstromba vevő táblát (titulus) vitte, melyet aztán a kereszt tetejére szegeztek. (...) A katonák útközben biztosították a menet zavartalanságát, távol tartván a tettlegességtől sem visszariadó, gúnyolódó tömeget. A vesztőhelyen állt már a földbe ásva a kereszt függőleges szára (stipes). Az elítéltet először megfosztották ruháitól, ezek az ítéletet végrehajtókat illették meg. (...)
A szögelés mesterfogásai törvény írta elő, hogy az elítélt bor és mirrha keverékéből álló fájdalomcsillapító italt kapjon, mielőtt a földre vetve kezeit a patibulumhoz kötözték vagy - római szokás szerint - szegezték. Átlagosan 15 cm hosszú, legnagyobb keresztmetszeténél kb. 1 cm átmérőjű szegeket ütöttek át a csuklón, a kéztőcsontok és az alkarcsontok között. (...) Csiga vagy egyéb emelőszerkezet, például villás végű fabotok segítségével húzták fel a vízszintes szárat az arra rögzített áldozattal együtt, és illesztették a függőleges szár erre kialakított vájatába.
Ezt követően, hasonló módszerekkel, a térdben kissé meghajlított és enyhén oldalra fordított lábakat rögzítették a kereszthez egy lábtartóra (suppedaneum) helyezve, a lábtőcsontok és lábközépcsontok átdöfésével. A szögelés során nem érintettek fontos ereket, így ez a korbácsolással ellentétben nem okozott nagyobb vérveszteséget. A suppedaneum, azaz a lábtartó a szenvedések elnyújtását szolgálta, hiszen a test így nem csak a csuklókon függött, hanem a terhelés jórészt a lábakra hárult. Hasonló célokat szolgálhatott az ülőtámaszték (sedile) is. Végső mozzanatként a titulus került fel a keresztre.
3. A halál beállta akár néhány óra elteltével is bekövetkezhetett, de gyakran 3-4 napig tartó agónia várt az elítéltre. A szenvedés hosszát nyilvánvalóan meghatározta a fizikum, de például a korbácsolás mértéke is fontos tényező volt. A fő halálok a folyamatos vérvesztés és a megfelelő folyadékpótlás hiánya mellett a légzés nehezítettségében, zavarában keresendő. A kifeszített kezeken és vállakon függő test döntően a kilégzés folyamatában volt gátolt. A bordaközi izmok kifeszültek, így a felszínessé váló kilégzésben döntően csak a rekeszizom segédkezett. Az elégtelen gázcsere következtében a vér szaturációja (a vörösvérsejtekben tárolt oxigénszállító haemoglobin molekulák oxigéntelítettsége) csökkent, a széndioxid koncentrációja megemelkedett. Ez tompultsághoz vezetett, egyidejű izomgörcsök kialakulását eredményezte. Az áldozat csak úgy tudott könnyíteni magán, ha lábaival a suppedaneumra támaszkodva csökkenteni próbálta a felső végtagokra nehezedő terhelést, ez azonban a kezek és lábak rögzítési pontjain szörnyű fájdalmat okozott. További kellemetlenséget jelenthettek a friss sebekre gyűlő rovarok, madarak is.
A halál oka a keringés összeomlása és fulladás volt. Siettetni lehetett azonban ezt a lábszárak térd alatti összetörésével (crucifragium), ekkor ugyanis nem volt többé már lehetőség arra, hogy a lábak támasztékul szolgáljanak, így az áldozat rövidesen megfulladt. (...) Olykor a kereszt tövében rakott tűz füstjének belélegzése okozta a fulladásos halált. Minthogy az ítélet szerint a megfeszítést senki sem élhette túl, ezért meg kellett győződni a halál biztos beálltáról. Ilyenkor a római őrök valamelyike egy dárdával a mellkas jobb oldalán a szívig hatoló sebet ejtett. (...) A hozzátartozók halottukat csak ezt követően vehették le a keresztről és temethették el. Egyes esetekben a szigorú ítélet, hogy az elítéltre még nagyobb szégyen háruljon, megtiltotta a holttest eltávolítását, így az a kereszten indult bomlásnak.
4. A keresztre feszítés története azonban nem zárult le az ókorban. A XVI. századi Japánban szintén hasonló módon végeztek ki európai misszionáriusokat, akik térítő szándékkal vetődtek arra. A japánok a kivégzésnek ezt a módját egészen a XX. századig gyakorolták. Napjainkban is előfordul, hogy vallási érzelmektől áthatva, ha ugyan nem is halálos kimenetellel, de egyesek így kívánják átélni Krisztus szenvedéseit. A Fülöp-szigeteken vált a Nagypéntekek elmaradhatatlan tradíciójává, hogy hívők tucatjai próbálják átélni keresztre szegezve a Messiás gyötrelmeit.
(National Geographic)
2011. április 17.
Milyen szőrnyű is lenne...
Az Index hírportálon olvastam a következőket: "Közírók figyeltek fel az írásjelhasználat egy különös, értelemzavaró esetére az Alaptörvény tervezetében: mivel a mottóul használt Himnusz-idézet (Isten, áldd meg a magyart!) idézőjel nélkül szerepel, vagyis akár jogi értelmű felszólításnak is tekinthető. Az Országgyűlés sajtófőnöke a lapnak péntek délután nem tudott érdemi információval szolgálni az üggyel kapcsolatban."
Természetesen értem azt, hogy senkit sem lehet arra kényszeríteni, hogy áldja Istent. A kényszerített hit az nem hit. Mégis kár, hogy a közírók szerint ez az egyik legnagyobb hiba az alkotmány-tervezetben. Szegény emberek még félreértenék, és azt gondolnák, hogy Isten imádniuk kell. Ennél pedig tényleg nincsen szörnyűbb dolog a világon.
Eljátszottam a gondolttal, hogy milyen lenne ez az ország, ha az emberek nagy többsége megadná Istennek, ami Istené? De ehelyett megadja a császárnak azt, ami Istené (Czakó Gábor)... Kár, hogy az emberek nem értik, hogy a gazdasági fellendülés elképzelhetetlen erkölcsi megújulás nélkül...
2011. április 9.
"Mennyei hangok" - Celtic Woman
Az interneten barangolva találtam rá a "Celtic Woman" nevű énekegyüttesre. Megnéztem néhány videójukat, és igazán lenyűgözött tehetségük, és gyönyörű hangjuk. Utánuk olvastam, és megtudtam róluk, hogy a többszörös platinalemezes ír együttes, ugyan hazánkban még kevésbé ismert, a világ más tájain már régen felfigyeltek rájuk. Öt gyönyörű nő a kelta zenei világot elegyíti klasszikus muzsikával, illetve modern számok feldolgozásával egyaránt, melynek eredménye valóban katartikus zenei élmény.
A "Celtic Woman" 2005-ben indult. A jelenleg négy (korábban öt) énekesből, és egy nagyszerű hegedűsből álló "Celtic Woman" ugyanolyan könnyedséggel nyúl az ír népdalokhoz, és jól ismert énekekhez, mint az elmúlt évtizedek zseniális szerzeményeihez, mint például Enya, vagy Sting dalaihoz. A jelenlegi felállásban Chloë, Lynn, Lisa, és Alex meseszép énekhangját Máiréad üde hegedűjátéka teszi teljessé. Előadásaikat lélegzet elállító díszletek, elegancia, mesébe illő megvilágítás és fényjáték jellemzi, dalaikat pedig nagyzenekari kísérettel keltik életre.
Az alábbiakban három csodálatos számukat osztom meg veletek. Remélem, nektek is tetszeni fog!
