Örkény: Az autóvezető

Pereszlényi József anyagmozgató, CO 75-14 rendszámú Wartburg kocsijával megállt a sarki újságárusnál.

- Kérek egy Budapesti Híreket.

- Sajnos, elfogyott.

- Akkor egy tegnapi is jó lesz.

- Az is elfogyott. De véletlenül van már egy holnapim.

- Abban is közlik a moziműsort?

- Az mindennap benne van a lapban.

- Hát akkor adja ide azt a holnapit - mondta az anyagmozgató.

Visszaült a kocsijába. Föllapozta a moziműsort. Némi keresgélés után talált egy Csehszlovák filmet - Egy szöszi szerelmei -, melyet dicsérni hallott. A Stáció utcai Kék Barlang moziban játszották, és fél hatkor kezdődött az előadás.

Éppen jókor. Még volt egy kis ideje. Továbblapozott a másnapi újságban. Szemébe ötlött egy napihír Pereszlényi József anyagmozgatóról, aki a CO 75-14 rendszámú Wartburg személygépkocsijával a megengedettnél gyorsabban haladt a Stáció utcában, és nem messze a Kék Barlang mozitól belerohant egy szembejövő teherautóba. Az elővigyázatlan anyagmozgató szörnyethalt.

- Még ilyet! - mondta magában Pereszlényi.

Órájára nézett. Mindjárt fél hat. Zsebre vágta az újságot, elindult, és a megengedettnél gyorsabban haladva belerohant egy teherautóba a Stáció utcában, nem messze a Kék Barlang mozitól. Szörnyethalt, zsebében a holnapi újsággal.

Tovább olvasom

Családi örömhír

Örömmel adom  hírül országnak és világnak, hogy ma délelőtt 9:36 órakor, 3600 grammal és 55 centivel megszületett Szabó Máté Róbert, Öcsém és Sógornőm, Timi,  kisfia. Isten áldja meg a kis jövevényt!

Tovább olvasom

Református liturgiai megújulás 4.

2) A jelen társadalmi közegéből adódó istentiszteleti tehertételek

Az előző korok egyházi tehertételei még kirívóbbak és nyomasztóbbak, ha a bennünket körülvevő társadalmi közeg istentiszteletre ható, azzal konkuráló jelenségeit is számba vesszük. A kommunikációs hatások és technikák frontvonala igen széles és szinte mindenkit elér. Ezért is találjuk magunkat egyre többször szemben olyan elvárás-listákkal az ún. „modern felfogású gyülekezeti tagjaink” szavain, biztatásán keresztül, amelyet tudva vagy öntudatlanul valamilyen társadalomban szerzett „élmény” motivál, s úgy érzi, ha ezt vagy azt az ötletet adaptálnánk az istentiszteletbe, akkor az megújulást hozhatna.

Az alábbiakban az ezredforduló társadalmának „címkéit”, mint korjellemzőket ütköztetjük a hagyományos istentiszteleti gyakorlattal, mint amelyek gondolkodásra késztethetnek bennünket a jövő istentiszteletével kapcsolatban. Ha figyelmesen végiggondoljuk őket, akkor nem csak az elvetendő és átvehetetlen vonások fogalmazódnak meg, hanem sürgetőbbnek érzékeljük az önkritikát és a helyes út megtalálásának igyekezetét.

Minden „címke” egy kérdés megfogalmazására késztetett:

Konzum-társadalom – Fogyasztói-szolgáltató istentisztelet? A konzum társadalomban minden megvehető, minden megszerezhető. Szaporodnak a színvonalas családi eseményeket szervező irodák, amelyek videóra kívánkozó körülmények között, hangulatos díszletek és kellékek segítségével, hangulatos szövegek és zenék elhangzása közben kínálják rendezvényeiket az élet korfordulóihoz.

Ugyancsak jellemző az egyszer használatos cikkek, az eldobhatóság a konzum-társadalom világában.

Mire figyelmeztet ez bennünket? Arra, hogy egyre többször találkozunk az istentisztelettel kapcsolatban is az ilyen „fogyasztói szemlélettel”. A liturgia menetébe, az elhangzó tartalomba, a „szereposztásba és a szereplőkbe” egyre gyakrabban akarnak beleszólni a „megrendelőkként” fellépő, szolgáltató egyházat kereső atyafiak. Olykor mindezt rivalizálásos alapon gondolják, s egy korábbi élményükhöz szeretnének valami „extrát” is kérni. Hogy mindezek nem biblikusak, nem teljesíthetők református felfogás szerint, és nem férnek bele a liturgiai szabadságba, arról már nem is beszélek.

De vajon ebben a változtatni akarásban nincs ott valami rejtett üzenet arról, hogy az istentiszteleteink nem elég vonzók, hívogatók, és ott-tartók? Talán fogyaszthatatlanok is az avítt vagy modernkedő, fölöslegesen archaizáló, túl-papos vagy túl lezser lazaság végletessége miatt? Talán fogyaszthatatlanok a száraz, logikátlan és dogmatizáló vagy a lerohanóan gyomorszájon evangélizáló, kenetteljes és kánaáni nyelvezet miatt? Mintha belőlünk egyszer is elég lenne, eldobhatók vagyunk, mert istentiszteletünk nem vonz és nem hívogat, hogy gyere máskor is hitben ünnepelni tanulni?!

Mire figyelmeztet ez bennünket? Táplálóbb istentisztelet szükséges, amely újra és újra nélkülözhetetlen, amely visszahív és visszavár Isten színe elé ünnepelni.

Információs társadalom – Mennyi a hitelessége az istentiszteletnek? A mérhetetlen mennyiségű, változó minőségű, kétes hitelességű és kontrollálhatatlan információk világában élünk. Embert próbáló és fárasztó feladat kiválogatni egyrészt azt, hogy mik azok az alapinformációk, amelyek fontosak, amelyeknek át kellene szólniuk a hangzavaron, túlkiabálva a többit; másrészt mik azok a rárakódott információk, amik gyengítik a lényeget, lehántandók, mert csak a göngyöleg szerepét töltik be.

Az istentiszteleten elhangzó „információk”-kal sincs másként. Ha a liturgiában és az igehirdetésben csupán bújtatottan, homályosan, sok „körettel” és körülményesen van jelen az információ, az Ige, akkor elvész az istentisztelet hitelessége. Az alapinformációt semmi nem fedheti el, ezért annak átütőnek, egyértelműnek és világos megfogalmazásúnak kell lennie. Minden istentiszteleti elem, ami körülveszi, arra kell szolgáljon, hogy rárakódás, elfedés helyett a felerősítést, a rávezetést, a mindenen átszólást szolgálja. Az igehirdetést körülvevő istentiszteleti elemeknek olyan rezonancia-teret kell képezniük, amelyek a kérügma kihangzásának szolgálatában állnak.

Tovább olvasom

Református liturgiai megújulás 3.

1/d) A bűnismeretre juttatás nem szoríthatja háttérbe a bűnbocsánat meghirdetését. A reformáció sajátosan felerősítette az egyházi-vallási szigort. A kálvinizmus-kutató Max Weber is megállapította többek között azt, hogy „az egész életmódot… végtelenül terhes és komolyan vett szabályok béklyójába” szorította a protestantizmus. A Kálvin által képviselt szigor kiterjedt az egész életvitelre, a hétköznapokra éppúgy, mint az ünnepnapokra. Megszűnt az érzelmileg hangsúlyozott bűntudat időszakos lezárulásának eszköze, a gyónás. (M. Weber)

A feloldozás-igény, a kegyelemhirdetés igénye életfontosságú a mi gyülekezeti tagjainknak, ami nem válhat esetlegessé, hanem állandó istentiszteleti elemmé kell tenni. Az istentisztelet a megkegyelmezett bűnösök találkozása a Kegyelemmel, éspedig a megkegyelmező Úr meghívására. Ahol a bűntudat időszakos lezárulása nem történik meg, ott lelki zavarok támadnak.4

Az absolutio jelentőségét Ernst Lange domborította ki nagyon szívhez szólóan, amikor azt tanította: Az absolutio elengedést jelent. Az egyháznak olyan gyülekezeti tagokkal van dolga, akik nyugtalanok, letörtek, megkísértettek, bűnösök. Olyanokkal van dolga, akiket a sorsuk a kételyek és szenvedések területére űzött, vagy akik megszegték a szövetséget, akik sem a valóságnak, sem az ígéretnek nem tudnak örülni, és nem tudnak bennük biztosak lenni. A gyülekezet vigasztalást jelent számukra. Nem a valóság alól, hanem a valóságra való felszabadítást. Itt megtapasztalják, hogy nincsenek kizárva a szövetségből, hiszen az Istennel kötött szövetség felmondhatatlan, mert Isten akkor is hű marad, ha mi hűtlenek leszünk. Az absolutio, az elengedés vigasztalás, egy visszatérő ünnepélyes esemény. Ez olyan ünnep, amelyet az Atya ad a tékozló fiúnak, amelyet Isten ad az embernek. A megsebzett, nyugtalan, megtört és megbántott ember díszvendég, olyan valaki, akit megtisztelnek, nem pedig megbántanak.5

Tovább olvasom

Református liturgiai megújulás 2.

1/b) Visszanyesett művészet-igény, amely menlevelet adott az igénytelenségre. A lekopaszított református templom önmagában még nem lett alkalmasabb térré az áhítat felkeltésére. Nem süt mindegyikről, hogy ez egy különleges hely, amely azt sugallná, hogy ebből a szakrális térből a külső világ ki van rekesztve. Tisztelet a szép számú kivételt jelentő helyeknek, de még napjainkban is sok gyülekezetben mennyi minden taszít templomainkban, amelyek olykor hidegek, kényelmetlen padozatúak, giccsesen művirágosak vagy virág-nélküli színtelenségtől rideg-szürkék, áporodott levegőjűek, pormacskásak, elnémult vagy hiányosan-hamis orgonaszótól riasztóak. S készen van a mentegetőzés: „ennyire telik…”, „jó az, hiszen falun vagyunk…”.

A mennyei istentiszteletbe való bekapcsolódás földi helyszíne nem lehet akármilyen!

Az esztétikai igénytelenségre tilos ráhúzni a „mi puritán szemléletűek vagyunk” kifogást, mert az egyháztörténet puritán korszakában a nemes egyszerűség pompás templomokat, művészi orgonákat, igényes templombelsőket hagyott hátra. Ők még tudták: Isten igényességét éppen azzal szolgálják, ha mindent megtesznek az istentisztelet igényességéért.1 Ezt az oly értékes puritán szemléletet kár eltorzítva és csökevényesítve alkalmazni. Az egyszerűség nemhogy kizárja, hanem vonzza az igényességet.2

c) Rítusok nélküliség, amely medernélküliséget eredményezhet. A rítus az a fajta áhítat, melyet érzékszerveink együttes hatásában élünk át. A protestáns ember az Isten dicsőítése, a közös ima és ének mellett vallásos eligazításért kezdett járni a templomba. A XIX-XX. század fordulójára a templom osztályteremmé változott, s az istentisztelet a hasznos ismeretek elsajátításának helyévé. Valami megint elveszett az istentisztelet lényegéből, pedig az ember belső és legmélyebb szükséglete a transzcendencia átélése, a megkülönböztetés a hétköznapoktól, a mindennapoktól, a profántól.

Az istentisztelet átélése jelenti a különlegest, amely egyfajta kollektív ki- (vagy be-) kapcsolódás. Isten közelében, a közös áhítatban felülkerekedhetünk önmagunkon és szorongásainkon. A közös ima, ének, a szertartás, a látvány ünnepélyessége és szépsége együttesen idézik elő azt az áhítatot, amely ezeken keresztül elősegíti az egyéni, szubjektív beleélést is. A racionális indíttatású újabb kori református istentisztelet megfosztotta híveit az ilyen kollektív élménytől, amely megszabadít saját kételyeinktől.

Manfred Josuttis3 úgy foglalkozik a liturgia jelentőségével, hogy felhívja a rítusok fontosságára a figyelmet. M. Josuttis szerint az istentisztelet jelentősége abban van, hogy kivezet a társadalomból, s bevezet a Szentséges világába. Megállapítja, hogy a protestáns istentisztelet nagy hátránya, hogy túlságosan racionalista, pontosan szabályozott, semmi váratlan nem történhet benne. Előnye azonban, hogy nincs helye benne sem az Istennel szembeni mágiának, sem az emberekkel szembeni manipulációnak. Ugyanakkor a protestáns istentisztelet szimbolikusan szegény. Ezért fokozottan szükséges, hogy az üdvtörténet nagy fordulópontjaira emlékeztető egyházi év medrét még jobban felfedezzük, és tartalommal töltsük ki. Egy olyan korban, amikor összekeverednek a munkanapok és az ünnepek, amikor szétzilálódnak az ünnepi tartalmak, amikor strukturálatlan az idő, akkor még fontosabb kötelessége az istentiszteleti életnek, hogy őrizze és jelezze az idő strukturáltságát.

Tovább olvasom

Református liturgiai megújulás 1.

Egyházunkon belül elindult  református liturgiai "mozgalom", amely azt tűzte ki célul, hogy ajánlásokat tegyen egy új, korunknak jobban megfelelő liturgia kialakítására. Gondoltam, megosztom veletek ennek a munkának az összegzését, amelyet dr. Fekete Károly, lelkipásztor, teológiai tanár írt, aki ennek a munkának a vezetője:

Református istentiszteletünk hiányai és azok pótlása

Sokat beszélünk a reformáció áldásairól, ajándékairól, de nem szeretünk számot vetni reformátusságunk öröklött, felhalmozott deficitjeivel, és főleg nem merünk tenni az okozott veszteségek felszámolásáért, a hiányok pótlásáért. Talán kényelmességből, kialakult egy kétes tradicionalizmus, ami tudni vél valamit a református korok örökségéről, de a pontos, körültekintő és következetes vizsgálódáshoz már nincs ereje, pedig a nyilvánvaló tanulságok levonása nyomán lehetne olyan változtatásokat végrehajtani, amelyek újra kifényesítenék a vállalható, ápolásra méltó, tiszta tradíciót, és megteremtenék a lehetőségét a tradíció-hű folytatásnak, továbbfejlesztésnek.

Az ún. református tradicionalizmus megnyilvánulásának egyik figyelemre méltó területe az istentiszteleti rend kérdése. Itt mutatkozik meg a legszélesebb körben az az érzékenység, amely egyrészt a változtatásokra éles reakcióban tud kitörni („Hogy merné ezt bárki megváltoztatni, hiszen ezt már gyermekkorunkban is így csináltuk, így mondtuk!?”); másrészt itt adódik a legtöbb ötletszerű próbálkozás arra, hogy a tradicionalizmus eme bástyáját a „gyülekezet érdekében” önkényesen megtörje az „újító” lelkipásztor.

Az utóbbi évtizedek sok liturgiával kapcsolatos tevékenységet szültek, de manapság mégsem lehetünk elégedettek istentiszteleti rendünkkel. A liturgiai megújulás és az istentiszteletünk hiányaival kapcsolatos kérdések továbbra is jelen vannak, mindennapos gondot jelentenek.

1) A református tradicionalizmus istentiszteleti tehertételei

a) Csoda-deficit, amely hozzájárult a spirituális kiszikkadáshoz. A felvilágosodás utáni protestantizmus, a maga ésszerűsítő természetével csorbította a csoda-hitet, elvette a vallás vigasz-jellegét. A reformáció korában a Heidelbergi Káté 1. kérdés-felelete még világosan megfogalmazta, hogy kicsoda a mi egyetlenegy vigasztalásunk életünkben és halálunkban, s a krisztológiai Szentháromságtant tükröző válaszában rámutatott arra a csoda-sorozatra, hogy Isten mit meg nem tett értünk, hogy tulajdonjogát kinyilvánítsa felettünk. A reformáció úgy mutatta be az Élő Istent, mint a csodálatos lehetőségek Urát és birtokosát, aki tetteivel segít felismerni övéinek, hogy az embernél hatalmasabb erőkkel szemben Isten nem kapitulál. Isten felette áll a földi-emberi törvényszerűségeknek. Így viselhető el az emberre nehezedő új és új veszélyeket hozó jövő.

A reformáció idejétől távolodó korszakok nagykorúvá tették a csodában hívő és a csodával együtt élő embert. A belopakodó racionalizmus megfosztotta a felnőttet attól a boldog képzeletvilágtól, amely a gyermek sajátja, s amely szerint nincs képtelenség, nincs érthetetlen, nincs lehetetlen, mert a csoda természetesen létezik. Az ésszerűsített istentisztelet és az ésszerűsített hit spirituális kiszikkadást eredményezett.

Ezért égetően szükséges a lelki töltést visszanyernie istentiszteleteinknek. (Folytatása következik)

Tovább olvasom

Egy bölcs asszony

Egy bölcs asszony, amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ. Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral. Az éhes utas meglátta a drágakövet az asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ. A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie. Ám néhány nappal később a vándor visszatért az asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.

,,Gondolkoztam..." - szólalt meg. ,,Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.

Tovább olvasom

Az okos favágó

Egy ember motoros láncfűrészt vásárolt egy műszaki boltban, de két nap múlva dühösen visszavitte a boltba.

Uram - mondta az eladónak -, Ön azt mondta, hogy naponta 20 köbméter fát is fel tudok vele vágni. Ezzel szemben 1 köbmétert sem tudtam vele felvágni. Csalódtam ebben a gépben, legyen szíves nézze meg mi a baj vele!

Az eladó átvette a gépet, letette a földre, berántotta a motorját, mire éktelen berregés, zaj keletkezett a boltban. A favágó ijedten kérdezte: Mi történt, mi ez a nagy zaj? Mire a boltos ezt mondta: Uram, ez itt a motorja, ezt be kell beindítani, és akkor meglesz a napi 20 köbméter.

Ó - mondta a favágó - hát én ezt nem is tudtam, és a motor beindítása nélkül próbáltam fűrészelni vele.

Tanulság: Mielőtt bárkire ítéletet mondanál, alaposan vizsgáld meg a helyzetet, hogy nem te csináltál-e valamit helytelenül.

Tovább olvasom

"Elcsúnyított" világ

"Nézz körül a világban. Ami hibát találsz benne, az mind az emberek rosszaságának a nyoma. Ami csúnyát látsz benne, az is mind az emberek rosszaságának a nyoma. Az emberek rosszasága néha embertelenül megnövekszik, és ilyenkor csúnya lesz a világ a városokban és mindenütt, olyan borzalmasan csúnya, hogy ha nem lennének erdők a világon, nem is lehetne azt a rengeteg csúnyaságot elviselni." (Wass Albert)

Tovább olvasom

A pénz és annak értéke

Egy poros vadnyugati kisváros kocsmájában egy magányos cowboy üldögél. A szomszéd asztaltól hallja a hírt, hogy a megyei seriff keres egy cowboyt, aki valami postarablási ügybe keveredik. Cowboyunk érzi, hogy mennie kell, nehogy elkapják. Félrehívja a kocsmárost és a következőre kéri:

- "Olyan helyre megyek, ahova veszélyes dolog lenne sok pénzt vinni magammal. Kérlek, őrizd meg nekem ezt az erszényt." – a kabátjából előhúz egy vaskos erszényt. – "100 csengő dollár van benne."

- "És mikor jössz vissza?" – kérdezte a kocsmáros.

- "Leghamarabb két esztendő múlva." – a kocsmáros beleegyezett, hogy megőrzi a pénzt hiánytalanul. A cowboy pedig elporoszkált a lován.

A kocsmáros eltette a pénzt. Abban biztos volt, hogy a cowboy megbízik benne, azért kérte meg a pénz őrzésére. S tudta, hogy a cowboy még egy dologban bízik, a hatlövetűjében. Ezért a kocsmáros mindenképpen meg akarta őrizni a pénzt. Ám ahogy nap mint nap látta a ládában, el kezdett gondolkodni. A cowboy azt mondta, két év múlva jön vissza. Neki, a kocsmárosnak pedig pénzre lenne szüksége. A kocsma még akkor épült, amikor az első echós szekérrel érkező bevándorlók alapították a várost, s bizony megkopott kissé. Szükség lenne egy kis felújításra. Ez különösen akkor lett lényeges, amikor szemben egy új szalon nyílt és a városka lakói oda tódultak.

Végül az egyik reggel a kocsmáros fogta a pénzt és elment néhány helyi mesteremberhez. A festőt megkérte, fesse ki a kocsmáját. Az ácsot megkérte, javítsa meg a tetőt. Az asztalostól új asztalokat és székeket rendelt. Felvett egy szolgálólányt is, hogy győzzék a munkát. A 100 dollár elfogyott, de a kocsma megszépült. A vendégek újra visszatértek. A 100 dollárnyi érme pedig vándorútra kelt a városban. A mesteremberek is vettek ezt-azt, élelmiszert, új ruhát, miegymást. S munka után szívesen ültek be beszélgetni a kocsmába. A kocsmáros alig két hónappal később azt vette észre, hogy a 100 dollár mind visszakerült az erszénybe. A kocsma kezdett kicsi lenni, és sok cowboy, meg a kevés hivatalnok mondta, hogy szívesen ebédelne is, ha lenne egy étterem. Ezért a 100 dollárból építtetett egy éttermet, szakácsokat, pincéreket vett fel. S a 100 dollár újra vándorolni kezdett. Az alkalmazottai a fizetésükből, új ruhát vettek, szobát béreltek, lovat vásároltak. Fél év múlva újra visszacsordogált az elégedett vendégektől a pénz. S így indult el még kétszer az erszény tartalma. Szépült a város, biztonságosabb lett, boldogabb. Mindenkinek volt munkája, meg tudta vásárolni magának, amire szüksége volt. S az elégedett emberek szívesen jártak iddogálni a kocsmába, ettek az étteremben, vásároltak a boltban.

A cowboy rá sem ismert a városra, amikor visszatért. Beült a kocsmába. A kocsmáros megismerte, fogta az erszényt és odavitte a cowboynak: tessék, hiánytalanul megőriztem neked. A cowboy legyintett:

- "Hagyd csak, a pénz úgy is hamis volt."

A kocsmáros először megdöbbent, majd körülnézett, hallotta e valaki őket. De nem volt a közelben senki. Megköszörülte a torkát:

- "Akkor, ha megengeded vándor, megtartanám szerencsepénznek. S te vendégem vagy egy finom ebédre." A pénz, a hamis pénz pedig talán azóta is vándorol körbe-körbe…

Mi a tanulsága ennek a kis történetnek? Az, hogy a pénz annyit ér csupán, amekkora értéket tulajdonítunk neki.

Tovább olvasom

Az értéktelen értékek őrzése

A baptista gyülekezet honlapján olvastam ezt a címet, és nagyon megfogott. Mert valamit "megragadott" korunk nyavalyáiból. Ma már inkább az a kérdés, hogy van-e olyan területe az életünknek, ahol nincsen válság. A kérdés inkább az, hogy milyen mély válságról beszélünk, és van-e még kiút belőle.

Annyi bizonyos, hogy az értékeink területén is válság van. Szinte már közhelyes ez a mondat. S persze szubjektív. Mert eleve abból az előfeltételezésből indul ki, véleményem alapja az, amit én értéknek tartok. Erre persze sokan azt mondanák, hogy neked az az érték, nekünk meg ez, amit te nem tartasz annak. Közös nevezőnk pedig az, hogy ez a viszonylagosság is csak az érték-válság jele.

A média-törvénnyel kapcsolatban is felmerült sokakban, és az élet számos területén is vita tárgya az, hogy lehet-e valamiféle közös érték-erkölcs-alapot felállítani, és ahhoz mérni a dolgokat. Vagy a pluralizmus, a több különböző, akár egymásnak ellentmondó értékrendek békés egymás mellett élése, a demokratikus szabadságjogok egyik fontos alapértéke. Erről - tudomásom szerint - az Egyesül Államokban is nagy viták voltak. Pedig az USA a világ egyik legpluralistább állama. Mégis, már ott is, hogy a szólásszabadság meddig és mire terjed, és ha azt mondjuk, hogy eddig és nem tovább, akkor beszélhetünk-e még szólásszabadságról.

Miért írom ezt. Mert azok, akik szidják a médiatörvényt, és azok, akik a szólásszabadság magyarországi korlátozásáról beszélnek érdekesen, és szelektív módon állnak ehhez a kérdéshez.Például ma Európában nem illik semmit sem írni a kisebbségekről, különösen a cigány-kérdés neuralgikus pont. Szóval a szólásszabadság is viszonylagos. Valakinek szabad ezt vagy azt állítania, valakinek meg nem. Vannak elfogadott (normális) témák, és vannak elutasítottak. A kérdés az, hogy éppen kinek az érdekét szolgálják mindezek.

Mi köze van az értékekhez? Sok. Magam már közel egy éve nem tévézem. A különböző csatornák műsorait már minősíteni sem akarom. Kis eltéréssel ugyanazok az unalmas és gagyi filmek váltották egymást, hasonló főzős-veszekedős műsorok mutatták be a magyar "elit" intelligenciáját. A dokumentum csatornákból akkor lett elegem, amikor már csak a fülbemászók nemi életéről nem láthattam filmet, hitelességükről pedig annyit, hogy keresztyén ellenes sorozataik olyan mérvű féligazságokat, hazugságokat tartalmaztak, amelyek kis utána olvasással egy óvodás által is megcáfolhatóak lettek volna. Ha azonban itt hazudtak, akkor vajon a profit érdekében vajon máshol nem hazudnak?

Magam az értéktelen értékek őrzője szeretnék lenni. Továbbra is meggyőződésem, hogy vannak ilyen emberi alap értékek, amelyek keresztyén hitünkből fakadnak. Csak az bánt, hogy ezen értékek őrzése közben, egyre többször akarnak magyarázkodásra késztetni. Nem magyarázkodom! Magyarázkodjanak azok, akik értéktelennek tartják az igazi értékeket. Végtére is, ne gondolják azt, hogy attól ,mert valami elfogadott, attól az normális! Egyszer úgyis minden az örök érvényű igazságokon fog megméretni. Hisszük még ezt?

Tovább olvasom

Miért nem vagyok valaki...

Valamikor a tavalyi év elején döntöttünk úgy feleségemmel, hogy töröljük magunkat az egyik közösségi portálról. Előtte már töröltem magam más hasonló képződményről. (Érdekes, hogy feleségem azóta is rendszeres meghívást kap tőlem az egyik ilyenről mondván, hogy én is tagja vagyok, legyen ő is. No comment!)

Döntésem mögött az állt, hogy konkrétan az egyik ismerős hölgy belépett valamilyen társkereső részlegbe, és a rendszer ezt minden barátjával, felebarátjával közölte: x.y. társat keres. Hirül adva boldog boldogtalannak, hogy az illető egyedül van, hadd csácsogjon rajta mindenki.

A másik ok az volt, hogy bár ezeket az oldalakat "közösségi" oldalaknak csúfolják, de néhány kivétellel, semmilyen közösséget, még virtuálisat sem (!), építenek, mert a bejelöltek, ismerősök felszínesen ismerik, illetve pontosabban nem ismerik egymást, hogy akkor meg minek. Versengjünk, hogy minél több kapcsolatunk legyen. Aztán meg mit kezdünk vele?

A harmadik ok pedig, amely lökést adott a végleges kiszállásra, hogy az egyik politikust az ominózus közösségi portálon kezdték ki, pocskondiázták, becsmérelték. Magam nem vagyok a politikus rajongója, sem szimpatizánsa, mégis úgy gondoltam, hogy ez már nekem sok.

Azóta tudom, hogy ha sem az iwiw, sem a facebook, sem semmilyen közösségi rendszer tagja nem vagyok, akkor én egy senki vagyok. Mert nem létezem virtuálisan, és így senki sem talál meg. Ha nem vagyok a mátrix része, akkor nem létezem. Érdekes, hogy nem régen a konyhában étkeztem, és ahhoz képest, hogy nem létezem, elég rendesen megtömtem magam. Szóval, nem igazán érdekel, hogy nem vagyok része egy tömeg kultúrának, és kifejezetten szabadnak érzem magam attól, hogy ha elolvasok egy cikket, vagy ezt vagy azt teszek, azt nem tudja a fél világ, csak úgy mellékesen.

A Magyar Nemzet Online adta hírül a következőt: 

"Több mint ezer Facebook-barátjának fedte fel öngyilkossági tervét egy brit nő a világhálós közösségi portálon, ám egyikük sem törődött vele igazán. A 42 éves nő utolsó körüzenetében ezt írta: „Bevettem az összes pirulám, hamarosan meghalok, búcsúzom mindenkitől." Világhálós – úgymond – barátai közül nem hogy senki sem tett semmit, hanem akadtak köztük olyanok is, akik egyenesen kigúnyolták a nőt. Volt, aki azt állította, hogy hazudik, megint más pedig elintézte egy vállrándító „az ő választása” véleménnyel.  A rendőrség 17 órával később törte fel az akkor már jó ideje halott nő brightoni lakásának ajtaját. Az egészen pontos adat szerint 1048 Facebook-barát nem tett semmit érte – adta hírül a brit Metro újság." (bumm.sk)

Ez sem kommentálom, de attól, hogy valamit közösséginek hívnak, még nem az. Csak egy illúzió.

Tovább olvasom

Bízzuk az Életünk Újra Krisztusra!

Tovább olvasom