2010. november 30.

Van, ami meg nem vásárolható...

Fiatal pár lép legyen a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek. Nem tudják eldönteni, melyiket vegyek meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.
- Nézze - kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, Gyakran még este is.
- Olyan kislány, aki keveset mosolyog - folytatja a férj.
- Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné - veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette. Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.
- Nagyon sajnálom - szólal meg udvariasan az eladónő -, de mi nem árulunk szülőket.

Dönteni arról, hogy gyermekünk legyen, olyan nagy dolog, mintha szerződést kötnénk vele egy mérhetetlen nagy feladatról, amelyet az emberi ész elképzelni is alig képes. A kicsinyek mind olyan meghívóval érkeznek hozzánk, amely az egész életre szól, és azt mondják: "Hívtál! Itt vagyok!" Itt kezdődik minden nevelési feladat.

(Bruno Ferrero)


2010. november 29.

Márai: A tapintat és a gyöngédség

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

2010. november 28.

Az advent rövid története

A mai nappal kezdődik advent. Hivatalosan ez az egyházi év kezdete.

Az advent szó a latin "adventus" - "eljövetel" szóból származik, mégpedig kettős értelemben: egyfelől utal Jézus Krisztus születésére, másfelől Jézus második eljövetelére az idők végezetével. Az, aki Jézusra bízta az életét, éppen ezért szüntelen adventben él, amennyiben várakozik és vágyakozik Jézusra újbóli, és egyben utolsó eljövetelére.

A keresztények kezdetben csak egy adventi vasárnapot ünnepeltek, a 7. században Nagy Szent Gergely pápa emelte fel a számot négyre, végül pedig az adventi időszakot 1570-ben V. Pius pápa tette kötelezővé az egész egyházban.

Advent jelképe az adventi koszorú, amelyet rendszerint fenyőgallyakból fonnak, négy gyertyát helyeznek rá, és ezekből minden vasárnap meggyújtanak egyet-egyet. A szokás a 19. századra nyúlik vissza, az első - kocsikerék nagyságú - adventi koszorún még 24 gyertya állt. Ezek közül minden hétköznap egy fehéret és minden vasárnap egy pirosat gyújtottak meg, ezután adventi dalokat énekeltek és bibliai idézeteket olvastak fel. A négy gyertya a világosságot jelképezi, amely Jézus születése révén szétárad a Földön. A koszorú a remény jelképe, hogy nem a sötétség és a halál, hanem a világosság és az élet győzedelmeskedik.

Az adventi naptár eredeti jelentősége az volt, hogy elvezesse a karácsonyhoz a felnőtteket és a gyermekeket. Az első nyomtatott adventi naptár 1908-ban készült Münchenben. Az "igazi" naptár minden egyes ablaka mögött a karácsonyi ünnepkörre utaló gondolattal találkozhatunk. Ez a vallási tartalom napjainkban mindinkább elhalványul - az ipar és a kereskedelem egyszerűen decemberi naptárt csinált belőle, amelynek minden egyes napját, lapját csokoládé vagy marcipán édesíti.

2010. november 27.

Értékes szilva vagy középszerű banán?

Lehetsz te a világ legfantasztikusabb szilvája, érett, zamatos, kívánatosan édes, és kínálhatod magad mindenkinek, de ne feledd: lesznek emberek, akik, nem szeretik a szilvát.
Meg kell értened: hogy te vagy a világ legfantasztikusabb szilvája, s valaki, akit  te kedvelsz, mégsem szereti a szilvát. Ekkor megvan rá a lehetőséged, hogy érte banán legyél. 
De tudd, ha azt választod, hogy banán leszel, csak középszerű banán leszel. Vedd észre, hogyha azt választod, hogy középszerű banán leszel, lesznek emberek, akik majd nem szeretnek, mint banánt. Töltheted életed további részét azzal, hogy igyekszel jobb banán lenni, ami lehetetlen, hiszen te szilva vagy! Maradja inkább az, akinek születtél, és legyél inkább a legjobb szilva...

2010. november 25.

Mit érdemes tudni?

Egy riporter nagy távolságot tett meg azért, hogy interjút készítsen egy híres tudóssal. Amikor megérkezett, hozzá, a híres tudós szívélyesen fogadta. A riporter a így kezdte a mondandóját:

Doktor úr, megfigyeltem, hogy dolgozószobájának falai tele vannak könyvekkel a plafontól a padlóig. Kétségtelen, hogy mindegyiket elolvasta. Tudom, hogy sokat írt. Nagy utakat tett meg, és kétségtelenül megvolt az a kiváltsága, hogy a világ legbölcsebb embereivel beszélgessen: nagy gondolkodókkal és a világ vélemény formálóival. Nagy utat tettem meg azért, hogy egyetlen kérdést tegyek föl Önnek. Mondja meg, hogy mindabból, amit tanult, mi az az egyetlen, amit érdemes tudnia?

A tudós a vendég vállára tette a kezét, és ezt válaszolta: „Kedves Uram, mindabból, amit tanultam, csak két dolgot érdemes igazán tudni. Az első az, hogy nagy bűnös vagyok. A második az, hogy Jézus Krisztus a nagy Megváltó.”

2010. november 24.

Búcsútlan búcsú...

November 18-án, csütörtökön éjszaka, baleset történt Budapesten, a Lágymányosi hídon. Ebben a balesetben három fiatal táncos vesztette életét. A Jászsági Népi Együttes tagjai voltak. Még élhettek volna...
A "volna" olyan szó, amely itt és most, egyrészt valami megrendítő befejezetlenségre utal; másrészt arra a kimondhatatlan szomorúságra, hogy hármuknak immáron nincs tovább. Ez a tragédia sokakat elcsendesített a városban. Fiatalokat és időseket, szülőket és gyermekeket, tanárokat és tanítványaikat. Nincs senki, akit ne érintett volna valamiképpen ennek a három fiatalnak a búcsútlan búcsúja.  S persze, jó magyar szokás szerint, némelyek azt is vélni tudják, amit sohasem fogunk megtudni: azt, hogy mi történt azokban az utolsó pillanatokban.

Lelkipásztorként sokszor találkozom a halállal. Már nem számolom, hogy hány temetési prédikációt írtam, és mondtam el. És nem azért, mert közömbös volt bármelyik is. A lélek védi magát - ezzel is - , mert nem lehet ugyanazt érezni minden temetéskor, mert azt nem lehetne túl élni. De néhány búcsú mélyen megrendített. Egy hat hónapos csecsemő halála, akit nem rég engedtünk el. Egy 15 éves öngyilkos fiú, aki a tanítványom is volt. Egy leukémiás tizenéves, aki hitoktatóként terelgethettem. Egy balesetet szenvedett kisfiú. Mind élhettek volna még... Akárcsak ők hárman is...

Laura, Norbi és Debóra, ma már csak arcok néhány fényképen. Emlékek, akik "tegnap" még itt jártak, itt éltek, itt táncoltak közöttünk. S nekünk nem az a tisztünk, hogy felelősöket keressünk. Mert ebben a történetben mindenki csak áldozat. 
Egy barátom küldte el számomra az alábbi videót. Nem mondom azt, hogy hívő emberként  a dal minden sorával egyetértek. De megértem az érzést és a fájdalmat, amelyből ez a dal születhetett. S ez annyira emberi, annyira keserű, és annyira szomorú. S vajon van-e, lehet-e vigaszra találni egy ilyen búcsútlan búcsú után?

Van vigasztalás. Csak nem mindegy, hogy merre, és hogy kinél keresi azt az ember...
 

Laura, Norbi és Debóra temetése e héten, 2010. november 26-án, pénteken lesz. Isten adjon vigasztalást szeretteiknek, és minden rájuk emlékezőknek.

2010. november 23.

2010. november 21.

10 éve Jászberényben

Ma rendkívül nagy meglepetés ért az istentiszteleten. A gyülekezetem megemlékezett arról, hogy 10 éve és 58 napja érkezhettem ide Jászberénybe, hogy abszolút kezdőként, a református közösség egyik vezetője legyek. Nagyon meghatott ez az alkalom, nagyon megerősítő és bátorító volt a folytatásra nézve.  Köszöntések jó visszajelzései voltak annak, hogy a helyemen vagyok. 

Az elmúlt 10 évben voltak örömök és bánatok, jártunk meg mélységeket és ültünk szép ünnepeket. Távolodtunk és közeledtünk egymáshoz. De egy a lényeg: vagyunk és létezünk, már csak fel kellene ezt tudatosabban fedeznünk. Rádöbbenünk arra, hogy nem véletlenül vagyunk egymásnak, itt, Jászberényben.

Az alábbiakban hallgassátok meg a megható megemlékezés pillanatait! Legyen mindenért Istené a dicsőség!

2010. november 20.

Legalizált gyilkosságok

Néhány héttel ezelőtt beszélgettem egy asszonnyal, aki rám bízta egyik nagy szomorúságát. Férjével évek óta próbálkoznak, de mára már bizonyossá lett, hogy nem lehet gyermekük. Próbálkoznának lombik-programmal, de annak ára 150-300 ezer forint (2009), amely megfizethetetlenül sok pénz a számukra.

* * * * *

Ehhez képest azt olvastam, hogy az Amerikai Egyesült Államokban naponta 3 ezer abortuszt hajtanak végre, és ezeknek csak csekély száma történik azért, mert az anya élete veszélyben van. A világon pedig naponta 130 ezer abortuszt végeznek el kórházak szülészeti osztályain. Nem kell fejszámoló művésznek lennünk ahhoz, hogy ez - mondjuk egy harmincegy napos hónapban - 93 ezer meg nem született gyermeket jelent az USA-ban, és 4 millió 30 ezer abortált gyermeket jelent világviszonylatban. Ez egy évben 1 millió 95 ezer (USA), és 47 millió 450 ezer meggyilkolt gyermeket jelent az egész világon. Vajon ez nem emberiség elleni bűntett?
Persze tudom, hogy egy abortusznak sokféle oka van és lehet. De azért a számok mégis sokkolóak. Mert sok esetben azért veszik egy gyermek életét, mert a gyermek genetikailag előreláthatólag nem lesz olyan tökéletes, mint azt a szülei szeretnék. Kínában pedig sokszor azért kell egy fejlődő életnek a "kukában" végeznie, mert történetesen nem fiúnak, hanem lánynak születne meg.

Az abortuszok nagy száma mögött, az estek többségében, mégis erkölcstelenség áll: nem kívánt terhességek formájában. Vajon ilyenkor az abortusz nem legalizált gyilkosság, amelyet ártatlan férfiak és nők követnek el azért, mert önző módon csak saját magukra gondolnak?

Mindenesetre nem ítélkezhetünk mások felett. Mégis elgondolkodtatóak a számok. 47,5 millió meg nem született gyermek, akik nem élvezhetik a világ szépségét, akik nem szerethetnek soha, akik nem ízlelhetik meg egy mézédes eper ízét, és sohasem érezhetik egy rózsa illatát. Mert döntöttek felettük: nem kelletek, mert betegek, mert gyengék, vagy nem kívánatosak vagytok. Vajon jogunk van ehhez?

2010. november 19.

A hunyor "tanítása"...

A hunyor (Helleborus) a boglárkafélék (Ranunculaceae) rendjébe tartozó nemzetség 25 - 30 ismert fajjal. Magyarországon három faja őshonos (kisvirágú hunyor, pirosló hunyor, illatos hunyor), mindhárom védett. Alacsony vagy középmagas, kora tavasszal (olykor már télen) virágzó szárazföldi évelők. Leveleik tenyeresen összetettek, a tőlevelek ölbefogottak. A virág sugaras szimmetriájú, a szirmok kanál, vagy tölcsér alakú mézfejtőkké alakultak, a virágtakaró egynemű, színes, vagy zöld csészelevelek alkotják. (Wikipédia)

A templomkertben is van egy ilyen növény. Feleségemmel csak "hunyinak" szoktuk becézni, kedvessége, természetes szépsége miatt, mint egyetlen télen, a legnagyobb fagyban is virágzó növényt. A mi kis hunyorunk most kezdett el virágozni, ebben a novemberi tavaszban. Három virággal ajándékozott meg bennünket.

S miért szánok rá egy blognyi bejegyzést? Vallom, hogy Isten, ha elég nyitott szemmel járunk e világban, mindennel taníthat, ami csak körül vesz bennünket. Úgy, ahogyan Jézus is példaként állította hallgatói elé a mezei liliomokat, vagy a verebecskéket. A hunyornak is van valami "üzenete" felém.

A hunyor egyszerűen szép növény. S szépsége éppen természetességéből fakad. Nem kell erőlködnie, nem kell cicomáznia magát. Az, ami, és olyan, amilyennek Isten megteremtette. Ebben az agyon "tupírozott" világban, ahol a legtöbben másnak akarnak látszani, mint amilyenek, egyre értéktelenebbé vált az, ami természetesen olyan, mint amilyen. Elnézem a kisiskolás lányokat, akik már kikenve és felnőttes ruhákban, alig takartan mászkálnak. Ez minden, csak nem természetes. Nem normális. Nem egyszerű. Egyszer egy televíziós személyiséggel találkoztam az életben. Megdöbbentett, hogy mennyire más volt, mint a TV "ideális" világában. A neten láttam egy új amerikai tinisztárt, akit photoshop-pal alakítottak címlapfiúvá. Elborzasztó. Izzadtságszagú erőlködés, amelyből hiányzik az eleven természetesség. Műanyag.

A hunyor a legnagyobb téli hidegben nyílik, amikor minden más növény alszik. Döbbenetes az, ahogyan dacol a didergető mínuszokkal. Ebben az üres és rideg világban, ahol lassan kihűlt a szeretet a szívekből, vajon mi mennyire tudunk így megállni? Nem lenni cinikussá, nem veszteni el a fényünket, az elevenségünket? Vagy egyszerűen mi is "belealszunk" a tömegbe? Jó lenne, ha nem így lenne.

Ez a kicsiny virág, csendesen "beszél" Alkotójáról, és közben engem is tanít. Van-e bennem annyi alázat, hogy meghalljam azt, amire a teremtett világ is tanít?

2010. november 17.

Zenei csemege

Egy kis zenei csemege. Divna Ljubojevic énekesnő, 1970-ben született Belgrádban. Ortodox  (bizánci) kolostori zenét énekel. Érdemes meghallgatni! Az alábbi szám címe: Defte Lai. Szövege pedig így fordítható: Jöjjetek mindnyájan együtt, egy akarattal dicsőítsük Krisztust, Aki a keresztségben mindnyájunkat megtisztította! 


2010. november 16.

"Pascal tétje"

Blaise Pascal francia matematikus, fizikus volt. Kevesen tudják róla azonban azt, hogy megtért, krisztuskövető ember volt. Isten létezésének bizonyításaképpen alkotta meg a nevét is viselő "szerencsejátékos elvet", vagy "fogadás elvet", amelyre főként "Pascal tétje" néven szoktak hivatkozni. 

Az érv szerint a szerencsejátékos agnosztikus alapállásból indul ki, de mérlegeli az Isten-játszma kimenetét, amiből a lehető legkisebb veszteséggel szeretne kikerülni. Két lehetőség van: vagy van Isten, vagy nincs. Életünket is kétféleképpen élhetjük le: erkölcsi értelemben jól (Istennek tetsző módon) vagy rosszul (Istennek nem tetsző módon). Namármost, ebből kiindulva négy lehetőség adódik:
  • Van Isten – és jól élünk.
  • Van Isten – és nem jól élünk.
  • Nincs Isten – és jól élünk.
  • Nincs Isten – és nem jól élünk.
Pascal érvelésében kijelenti, hogy az a helyes hozzáállás, ha a szerencsejátékos megpróbálja elkerülni a veszteséget. Ha megvizsgáljuk a lehetőségeket, az első változatban a szerencsejátékos mindent megnyer. A második esetben pedig mindent elveszít. Mivel azonban a harmadik esetben levő veszteség mérhetetlenül kisebb a második eset veszteségéhez képest (pl. fölöslegesen tölt el időt imádsággal), ha a veszteséget minimalizálni akarjuk, akkor a jó életet kell választanunk. (Más lehetőségünk ebben a játszmában – úgy tűnik – nincs. A kártyák mögé kukucskálás nélkül kell eldöntenünk a fogadást.)

2010. november 14.

Elvekkel vagy azok nélkül?

Óhatatlan az, hogy az ember, ha elvei vannak, előbb-utóbb ütközik másokkal. Meghozott döntéseink mellett könnyű kitartani addig, amíg azok nem "akadnak" bele senkibe és semmibe. Mert igazán akkor lesz mázsás súlya az elhatározásoknak.

Évekkel ezelőtt hoztam egy hitbeli döntést. Nem nagyot, nem világrengetőt. A döntésem az volt, hogy lelkipásztorként nem keresztelek meg olyan gyermekeket, akiknek szülei élettársi kapcsolatban élnek. Döntésemet üzenetnek szántam: Isten házasság-párti, mert Ő alkotta azt. Az Isten szerint való életnek ez a rendje, és ez az, ami tisztességes: vállalni a másikat felelősséggel, egy egész életre. Nem vagyok kibékülve református gyakorlatunkkal, és azt sem mondom ezzel, hogy minden házasság jó. De legalább ennyit (el)várok a keresztelést kérőktől, hogy mindenestől vállalják fel egymást Isten és emberek előtt.

E döntésem miatt azóta, sokan megharagudtak rám. Volt, aki jelentős anyagi támogatást ígért, ha engedményt teszek. Volt, aki sírva szidott, mert családja évtizedek óta járt gyülekezetünkbe, és - szerinte - nem érdemelte meg ezt tőlem. (Ugyanez a család - gyűlöletből - azóta már római katolikusnak vitte gyermekét, miután máshol, más "kolléga" reformátusnak keresztelte meg a kicsit.) Mindannyian szívtelen embernek tartanak, aki inkább kitartott az elvei mellett, mintsem a gyermek javát kereste.

Én tisztában vagyok azzal, hogy a világ mást diktálna, és tudom, hogy akkor lennék jó lelkész, ha engedményeket tennék itt-ott, csakhogy többeket megnyerjek. De elveimet feladva, elvtelenül, vajon ki tudnék megnyerni, és még inkább kérdés az, hogy kinek.

A napokban felhívott egy barátom, akit bár keveset találkozunk és keveset beszélünk, mégis közel áll hozzám ő is, és családja is. Keresztelést kért. Élettársi kapcsolatban él párjával. Én pedig vettem egy nagy levegőt, és előtte is vállaltam azt, amit fentebb írtam. Pillanatok alatt átfutott rajtam az, hogy újabb ellenséget szereztem, valakit megint elveszítek. Azok a fránya elveim. Nem engedhetnék most az egyszer belőlük? De mi lesz azokkal, akiknek neme mondtam? És ha egyszer engedek, akkor többé nem állhatok ki az elveim mellett, mert az már csak képmutatás.

A barátom megértett, és remélem, szerettei is szeretnek annyira, hogy ha nem is értenek meg, legalább próbálnak. Tisztelem őket azért, hogy tiszteletben tartják az elveim. Nagy dolog ez ebben a világban: tisztelni a másikat, és szeretni tovább akkor is, ha nem értünk egyet azzal, amit képvisel. Nagy dolog ez! Megbecsülendő érték, amellyel alig találkozom.

Nehéz dolog elvekkel élni, de képtelen lennék azok nélkül létezni. Még akkor is, ha ez nem tesz népszerűvé. De talán akad még olyan, aki nem fog megvetni ezért...

2010. november 13.

Túl sok az az egy óra...

"Túl sok az az egy óra." - motyogott magában alkalmi ismerősöm. - "Nincs időm. Mennék - tudod - de igazából csak az az egy nap az, ami szabad." 

S nekem már nincsen erőm vitatkozni vele. Pedig lenne mit mondanom arról, hogy miért lenne mégis fontos az az egy óra: az istentisztelet. Persze tudom, hogy az az egy óra, inkább három. A felkeléssel, elkészüléssel, az itt léttel, a hazamenetellel együtt. Túl sok ennyit szánni Istenre az életünkből. Három órát, és azt a néhány percet, amit naponta rágondolva töltünk. Isten is meg kell, hogy értse ezt. 

Egész héten rohanunk, talán ingázunk, robotolunk. Szanaszét van a család, az életünk. Nincs időnk semmire. Nincsen időnk még az életünk perceit sem átgondolnunk. Nincs időnk egy jó könyvet a kezünkbe vennünk. Az a fránya munka, az az oka mindennek.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne akkor, ha nem fürdenénk, nem mosnánk arcot és fogat, ha nem ennénk, nem aludnánk, nem beszélgetnénk, nem ölelnénk egymást többé. Ha ezekre is azt mondanánk, hogy túl sok az az idő, amit ezekre fordítunk. Büdösen és mosdatlanul, sárga és lepedékes fogakkal, kiéhezve és alultápláltan, kialvatlanul és kedvetlenül, szenvedve a némaságtól, szeretethiánytól fuldokolva élnénk. Élnénk? Azt gondolom, hogy nem sokáig élnénk. Ha nem szánnánk a fent felsoroltakra időt, mert túl soknak tartanánk a rájuk szánt időt, akkor ebbe bizonyosan belehalnánk: testileg-lelkileg.

De Isten nélkül lehet élni. A lelkileg nem mosakodunk, ha lelkileg nem táplálkozunk, ha sohasem beszélgetünk Vele, és nem keressük a szeretetét... attól még lehet élni. Valahogy, valamilyen minőségben. 

Vajon "a túl sok" mögött nem az áll inkább, hogy "nincsen szükségem rá". Ha szükségét érzem a fürdésnek, mert érzem a bűzömet, fürdök. Ha szükségét érzem a fogmosásnak, mert érzem saját szájszagom, fogat mosok. Ha érzem a éhséget és a szomjúságot, ösztönösen enni és inni fogok. Ha álmos vagyok, egy idő után ültömben is aludni fogok. A szeretethiányom van, akkor társat keresek, akit szerethetek és szeretni fog. Nem kell magyaráznom ezeket a dolgokat, mert automatikus jelzéseket küld a testem, amire automatikusan reagálni fogok. Miért gondolják sokan azt, hogy a lelkünk nem küld ilyen jelzéseket? Pedig a lelkünk éhesen és szomjasan Isten után kiált. De nekünk túl sok az az idő, amit a lelkünkkel lehetne, kellene törődnünk.

Nehogy túl késő legyen...

2010. november 12.

Beteg világ ez...

A világhálón barangolva találhat ezt-azt az ember, ha figyelmes. Beteg világban élünk. Ezt támasztják alá az alábbi hírek is.

Levették a pedofil útmutatót az Amazonról (Index)

Az internetes könyváruház az első tiltakozások után még cenzúraellenes politikájára hivatkozva védelmébe vette a Kézikönyv a szerelemhez és az örömhöz pedofiloknak: a gyermekeket szeretők illemtana (The Pedophile's Guide to Love and Pleasure: A Child Lover's Code of Conduct) című publikációt, ám a Twitteren, a Facebookon és egyéb online médiában egyre magasabbra csapó tiltakozás hatására végül meghátrált.
A szerző, Phillip R. Greaves felfogása szerint egy pedofil csak abban az esetben követ el bűncselekményt, ha "szexuális impulzusokat" bocsát ki egy gyerek felé. Mint közölte, könyvében olyan tanácsokat ad nekik, amelyek betartásával a törvényesség határán belül maradhatnak.

Templomban nyitott áruházat a Tesco
Tesco Express nyílt a brit Bournemouth városának egykori metodista templomában – adta hírül a metro.co.uk. Az épület már három éve üresen állt, az egyház vezetősége pedig úgy döntött, eladásra kínálja. A vevő a Tesco lett, az viszont, hogy a szentképekkel díszített ablakok alatt mindenféle élelmiszert és italt árulnak, több helyen is kiverte a biztosítékot. Bob McKinley lelkészt rendkívül elszomorította a helyzet, mint mondta, sajnálatos dolog, hogy semmi beleszólásuk nem volt a dologba, és gyalázatnak tartja, hogy a szent hely ilyen funkciót tölt be.

No comment...