Óhatatlan az, hogy az ember, ha elvei vannak, előbb-utóbb ütközik másokkal. Meghozott döntéseink mellett könnyű kitartani addig, amíg azok nem "akadnak" bele senkibe és semmibe. Mert igazán akkor lesz mázsás súlya az elhatározásoknak.
Évekkel ezelőtt hoztam egy hitbeli döntést. Nem nagyot, nem világrengetőt. A döntésem az volt, hogy lelkipásztorként nem keresztelek meg olyan gyermekeket, akiknek szülei élettársi kapcsolatban élnek. Döntésemet üzenetnek szántam: Isten házasság-párti, mert Ő alkotta azt. Az Isten szerint való életnek ez a rendje, és ez az, ami tisztességes: vállalni a másikat felelősséggel, egy egész életre. Nem vagyok kibékülve református gyakorlatunkkal, és azt sem mondom ezzel, hogy minden házasság jó. De legalább ennyit (el)várok a keresztelést kérőktől, hogy mindenestől vállalják fel egymást Isten és emberek előtt.
E döntésem miatt azóta, sokan megharagudtak rám. Volt, aki jelentős anyagi támogatást ígért, ha engedményt teszek. Volt, aki sírva szidott, mert családja évtizedek óta járt gyülekezetünkbe, és - szerinte - nem érdemelte meg ezt tőlem. (Ugyanez a család - gyűlöletből - azóta már római katolikusnak vitte gyermekét, miután máshol, más "kolléga" reformátusnak keresztelte meg a kicsit.) Mindannyian szívtelen embernek tartanak, aki inkább kitartott az elvei mellett, mintsem a gyermek javát kereste.
Én tisztában vagyok azzal, hogy a világ mást diktálna, és tudom, hogy akkor lennék jó lelkész, ha engedményeket tennék itt-ott, csakhogy többeket megnyerjek. De elveimet feladva, elvtelenül, vajon ki tudnék megnyerni, és még inkább kérdés az, hogy kinek.
A napokban felhívott egy barátom, akit bár keveset találkozunk és keveset beszélünk, mégis közel áll hozzám ő is, és családja is. Keresztelést kért. Élettársi kapcsolatban él párjával. Én pedig vettem egy nagy levegőt, és előtte is vállaltam azt, amit fentebb írtam. Pillanatok alatt átfutott rajtam az, hogy újabb ellenséget szereztem, valakit megint elveszítek. Azok a fránya elveim. Nem engedhetnék most az egyszer belőlük? De mi lesz azokkal, akiknek neme mondtam? És ha egyszer engedek, akkor többé nem állhatok ki az elveim mellett, mert az már csak képmutatás.
A barátom megértett, és remélem, szerettei is szeretnek annyira, hogy ha nem is értenek meg, legalább próbálnak. Tisztelem őket azért, hogy tiszteletben tartják az elveim. Nagy dolog ez ebben a világban: tisztelni a másikat, és szeretni tovább akkor is, ha nem értünk egyet azzal, amit képvisel. Nagy dolog ez! Megbecsülendő érték, amellyel alig találkozom.
Nehéz dolog elvekkel élni, de képtelen lennék azok nélkül létezni. Még akkor is, ha ez nem tesz népszerűvé. De talán akad még olyan, aki nem fog megvetni ezért...
