Genetika vs. etika

Ma 10 éve jelentette be Bill Clinton amerikai elnök és Tony Blaire brit kormányfő, hogy a tudósok feltérképezték az emberi génállomány 97 százalékát. Soha nem látott lehetőségek előtt állunk, mert ezzel az eredménnyel olyan betegségek lesznek majd gyógyíthatók, amelyekre még nincsen gyógyszerünk. S valamikor a közeli jövőben, már az emberi embrió korában kiszűrhetőek lesznek a genetikai rendellenességek és más betegségek, mint például a cukor betegség.

A mai napig nem tisztázott kérdés azonban, hogy például a génkezelt élelmiszerek esetében valóban jól járt-e az emberiség. Pedig évekkel ezelőtt még úgy harangozták be ezt a technológiát, amely majd megoldja az emberiség túlnépesedéséből fakadó problémáit.

S kérdés az is, hogy vajon egy romlott szívű emberiség kezében vajon hová fejlődik a géntechnológia. Bár a genetikával foglalkozó tudósok egyöntetűen hangoztatják, hogy micsoda vívmányai, lehetőségei vannak szakterületüknek, kérdés az, hogy vajon a főleg gyógyszergyárak által finanszírozott kutatás milyen valódi irányban halad.

Nekem mindig kérdés az is, hogy van-e kutatás a következmények felvállalása nélkül. Nem hiányzik-e az erkölcsi és jogi kérdések végiggondolása, és nem Isten kísértés-e "belenyúlni" valamibe, amelynek egyáltalán nem értjük a logikáját, és nem ismerjük beavatkozásunk valódi következményeit. Hány emberi életnek kell elpusztulnia vajon addig, amíg az ember kísérletezik valamivel, amelyről fogalma sincsen. Szinte a végtelenségig sorolhatnám aggályaimat...

De van valami, ami sokkal nagyobb gond! Az, hogy miközben az emberiség egyre jobban belemerül életünk legtitkosabb titkainak megfejtésébe, aközben egyre felfuvalkodottabban méri magát össze Istennel. Amikor a 70-es években a genetika tudománya még csak gyermekcipőben járt, már a "teremtés nyolcadik napjának nevezték az általa elindított "forradalmat". Még mindig nem tettünk le tehát arról, az eleve kudarcra ítélt vállalkozásunkról, amely projekt az édenkertben indítottunk el, hogy "olyanok leszünk, mint Isten".

Egy idézettel zárom gondolataimat, amelyet Somfai Béla, egyetemi tanár a Szegedi Hittudományi Főiskolán az erkölcstan és bioetika tanszék vezetője, fogalmazott meg: "A tudományág képviselői között vannak olyanok, akiket aggodalommal tölt el az a történelmi tapasztalat, hogy a tudományos kutatásból származó ismereteket és hatalmat nem mindig használták az emberiség javára. Nem egyszer éppen az ellenkezője történt: ismételten beigazolódott, hogy nem lehet feltétel nélküli bizalmat kölcsönözni embertársainknak. Az evolúció célját sem lehet egyértelműen meghatározni. Az sem bizonyítható tehát, hogy a fejlődés szükségszerűen az emberiség javát szolgálja." (Etikai kérdések a genetikában).

Tovább olvasom

Valami nincsen rendjén...

Nézve a futball világbajnokságot - sok minden egyéb mellett - van, ami nagyon zavar, mint Istenben hívő embert. Tegnap Argentína játszott Mexikóval, és már nem először került szóba, az "isteni Diegó", azaz Maradona, az argentinok szövetségi kapitánya.

Hogy mi az, ami zavar vele kapcsolatban? Az, ahogyan beszélnek és gondolkodnak róla. Döbbenetes hallgatni azt, ahogyan istenítik, mintha valami földöntúli hatalmasság ereszkedett volna le a stadionokba, és osztaná meg kegyes jelenlétét a világgal. Pedig, aki követte ennek az embernek az életét, az tudja, hogy az cseppet sem volt istennek tetsző, sem tökéletes. Maradona pályafutása nagyon is szomorúan emberi, és inkább arról szól, hogy a ragyogás és a csillogás, és az ezzel járó hírnév és gazdagság, miként tehet tönkre egy tehetséges embert.

De nem is Maradona, és a személye körüli bálványozás az, ami zavar. Sokkal inkább az, hogy éppen a futball VB kapcsán gondolkodtam el azon, hogy mennyire nincsenek helyükön kezelve a dolgok az életünkben. A futball - egykor - nem volt több, mint izgalmas játék. Ma hihetetlen üzletté lett, és egyre inkább úgy tűnik, hogy a sok pénz szép lassan maga alá gyűri a játékot. Mert ott, ahol dollár milliók forognak kockán, ott az akárhogyan elért eredmény számít, és nem a játék szépsége.

Nincsen helyén kezelve a labdarúgás (sem), meg más sem az életünkben. Valami többé lett, olyan helyet követelve magának sokak életében, amely egy másként gondolkodó világban bizonyosan másként lenne. De ennek a világnak szüksége van az üres ragyogásra, az istenített emberekre, a hamis bálványokra. Kell. Szükségszerű, ha az Igazit elvesztette az ember.

Tovább olvasom

Örök érvényű igazságok nincsenek!

- jelentette ki ma délután a magyar rádióban egy riporter. Egyébként a műsorban olyan házasságokról vagy élettársi kapcsolatokról volt szó, ahol a két fél között nagyon nagy korkülönbség van.

Ekkor hangzott el ez a mondat, valahogy így: "Megtapasztaltuk már, hogy örök érvényű igazságok nincsenek!" Sejtésem szerint ezalatt azt is értette a riporternő, hogy nem általánosíthatunk. Ezzel a csupán az baj, hogy az örök érvényű igazságok nem általánosításokat fogalmaznak meg, hanem egyszerű tényként rögzítenek olyan alap dolgokat, mint az, hogy 2x2 nem 5, hanem mindig 4. 

Ugyanebben műsorban azután egy pszichológus hölgy is nyilatkozott, és elmondta, hogy a legtöbb esetben ezek a kapcsolatok tönkremennek, és éppen a nagy korkülönbség miatt. Mert bár kezdetben a fiatalabb fél idealizálja az idősebb felett, de az idő múlásával egyre inkább meglátja a nagy korkülönbség hátrányait is. Szóval, csak csendben jegyzem meg, akkor az, hogy a nagy korkülönbség többségében nem jön be egy kapcsolatban, az általánosítás vagy örök érvényű igazság?

A ma embere elfelejti, mert el akarja felejteni azt, hogy vannak alapigazságok, amelyek attól még léteznek, hogy mi nagyképűen és pökhendi módon, nem akarunk arról tudomást venni. Mert próbálja meg valaki nem figyelembe venni a tömegvonzás fizikai törvényét! Elég csúnya vége lesz ennek a könnyelműségnek... Igenis, vannak örök érvényű igazságok, és nemcsak fizikaiak, hanem lelkiek is! S ha a lelkieket sem vesszük komolyan, akkor ugyanúgy járunk, mintha a fizikaikkal nem számolnánk!

A Biblia egyik ilyen igazsága ez: "Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet." (Galata 6,7-8) 

Ez az igazság még magyarázatra sem szorul! Hiszen elég, ha körbenézünk akárcsak szűk környezetünkben, és máris láthatjuk ennek a bibliai bölcsességnek az igazságát! Népi bölcsességünk is, erre a bibliai verse építve mondja: "Aki szelet vet, vihart arat." És nem így van ez a mi világunkban, amikor "elborítanak" olyan társadalmi problémák, amelyek kezelésében egyre inkább csődöt mondunk? Széthulló és szétmálló emberi kapcsolataink nem erről beszélnek? Az egyre kezelhetetlenebb felnövekvő generáció vajon milyen jövőt fog építeni?

Sorolhatnám még sokáig a társadalomban/ társadalmunkban meglévő súlyos gondokat, amelyekre nincsenek jó válaszaink. De az bizonyos, hogy az, aki (isteni) rend nélküli liberalizmust vet, az ne csodálkozzon, hogy anarchiát fog aratni.

Tovább olvasom

Gondolatok az istentiszteletről 3.

Az istentiszteleten való részvétel a korai keresztyénség idején magától értetődő volt. A „gyülekezet/istentisztelet elhagyása” (Zsid 10,25) a hit gyengeségét a keresztyén élet gyöngeségét jelentette egyértelműen.

Attól az időtől kezdve azonban, amikor az istentisztelet a mindennapi élet része lett (Nagy Konstantin császár rendeletére utalhatunk itt, aki lényegében államvallássá tette a keresztyénséget, illetve Magyarországon István királyra, aki királyi rendelettel szabályozta, hogy tíz falu építsen egy templomot) számolnunk kell azzal, hogy azok közül, akik részt vesznek az istentiszteleteken nem mind hívő emberek is egyben. A reformátorok is beszélnek már a gyülekezet két rétegéről: a./ Azokról, akik a gyülekezethez Krisztusba vetett hittel tartoznak („ecclesia proprie dicta”) és b./ Azokról, akik a gyülekezethez csupán külsőleg, a ceremóniákon való részvétellel tartoznak („ecclesia late dicta”). Az igazi egyház tulajdonképpen a Krisztusban hívő emberekből áll... (...)

Tóth Sándor református lelkipásztor

Tovább olvasom

Az Úr biztos menedék

Az elmúlt egy hónapban különös vendégei voltak templomunknak. Egy kerti rozsdafarkú pár költözött be hozzánk, és rakott fészket egyik csillárunk tetejében. Különös vendégeink hangos csevegésükkel, néha megzavarták templomi alkalmainkat, bepiszkították a templomteret is, vasárnap "kergetésükkel" kezdődött a reggel, mégis figyelemre méltó kis lényeket ismertünk meg bennük.

Először azt figyeltük meg, hogy a templomajtó alatt jártak ki és be. Ez a rés nem lehet több 6-8 centinél. Gondosan elkészített fészküket a templomi csillár tetején lévő karimára építették, és mint kiderült négy tojást raktak.

A tegnapi napon, egy esküvő előtt mentem be a templomba, és megdöbbenésemre a templom "tele" volt éneklő, csivitelő madárkákkal. Négyet számoltam meg, akik boldogan próbálgatták szárnyaikat, repdestek ablaktól-ablakig, miközben anyukájuk hangos füttyökkel irányította őket. Elgondolkoztam azon, hogy ha ezt fogják csinálni az esküvő alatt is, akkor érdekes alkalom elé nézhetünk. És éppen emiatt döntöttem úgy, hogy megpróbálom kiterelni a madár-családot a templomból. Természetesen vigyázva arra, hogy egyik madárkát se bántsam, sértsem vagy sebezzem meg.

Sikerült. Legalábbis hármat megfogtam, és a templomon kívűl kiröptettem őket. Volt abban valami jó érzés, hogy három madárka "felnőtté válásában" segítkezhettem. Mert volt olyan érzésem, hogy kiakartak ők repülni, csak még gyámoltalanok és félszegek voltak kijutni a számukra hatalmas épületből.

Ám az egyikük, a legkisebb és leggyámoltalanabb, berepült az orgonába, és bár hallottam a hangját, de nem találtam meg. Gondoltam majd reggel folytatom megmentését. És így lett! Bemásztam az orgonába, és az egyik nagy orgonasíp piciny nyílásában megtaláltam Picit - így neveztem el - amint tehetetlenül vergődött, mert sehogyan sem tudott kijutni ott, ahová berepülni még tudott. Két kisebb orgonasíppal - orgonisták ne olvassák tovább! - szép óvatosan kipiszkáltam a riadt madárkát. Bármennyire is vigyáztam azonban, két rozsdabarna farktollát mégis kitéptem. De mostmár ő is kinn repked, szabadon, és talán csak rossz emlék marad számára az orgonánk egyik sípjában töltött éjszaka. Anyukája boldogan repdesett fiókája körül, és irányítgatta a felnőtt életben megtett első szránycsapásait.

S miközben Picit a kezemben tartottam, Isten szép csendesen egy zsoltárverset juttatott eszembe: "Aki a Felséges rejtekében lakik, a Mindenható árnyékában pihen, az ezt mondhatja az Úrnak: Oltalmam és váram, Istenem, akiben bízom! (...) Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége." Zsoltárok 91,1-2. 4. Mert az Úr biztos menedék!

Tovább olvasom

Gondolatok az istentiszteletről 2.

3. Az istentisztelet: imádság… Az istentisztelet azokat, akik azon részt vesznek mozgásba hozza: közelebb viszi őket Istenhez és egymáshoz. A Szentlélek, - ahogyan reformátoraink vallották –, teszi lehetővé ezt az igehirdetés és az úrvacsora által. A Szentlélek ébreszt hitet, ahol és amikor Istennek tetszik. Ez a szív igazi istentisztelete. A hit pedig elsősorban az imádságban jut kifejezésre. Az imádság sok embert zavarba hoz. Ma már nem az imádság korában élünk. Bennünk és körülöttünk hiányzik az imádság. Ebben egyébként az istenhit krízise is kifejeződik! Imádságunk lehet Isten dicsérete, hálás hitvallás, panasz, tiltakozás és kérés. A templomban felhangzó zenének, éneknek, - ebben az összefüggésben – szíveket megnyitó funkciója is van! Isten Lelke is segít nekünk, hogy tudjunk jól imádkozni. (Róm 8,26).

4. Az istentisztelet: építés és kiküldés… Szükséges, hogy az istentisztelet a hétköznapok személyes életébe vezessen, a gyülekezet életébe és a világban való szolgálathoz vezessen. Szükséges itt a Szentlélek építő és küldő munkájáról is szólnunk. Ennek három aspektusát kell megemlítenünk: 1./ Az istentiszteletnek gyógyító ereje érvényesül az igehallgatók életében. Vigasztal és bátorít. Terápiás hatása van.13 2./ Az istentisztelet megnyitja egymás felé a gyülekezet tagjait. A római katolikus mise végén pl.: a gyülekezet tagjai a békesség jeleként kezet nyújtanak egymásnak. Utalnak ezzel arra, hogy egy közösséghez tartoznak, és a hétköznapokban is egymásért lesznek. 3./ Az istentisztelet azzal ér véget, hogy a prédikáló lelkész a gyülekezet tagjait szolgálatra küldi ki a társadalomba. (Utal erre az igehirdetésben vagy imádságában.) Ad az istentisztelet egy láthatatlan, de mégis érezhető impulzust amely kihat a hétköznapi életre is.

Tóth Sándor református lelkipásztor

Tovább olvasom

Gondolatok az istentiszteletről 1.

1. Az Újszövetség az istentisztelet fogalma alatt nem azt érti, mint amit ma gondolunk, hanem a keresztyének engedelmes szolgálatát a hétköznapok világában. A liturgusok pedig (görögül: leitourgoi) eredetileg nem lelkészek, hanem a római állam hivatalnokai voltak, és a jogról és a rendről gondoskodtak. A lelkészi szolgálat (liturgus), jóval később alakult ki. A keresztyének a kezdetektől (már az első századtól) fogva összegyülekeztek, a gyülekezetet ők képezték, részt vettek a templomi istentiszteleten és házaknál. Az ilyen összejöveteleket nevezi az Újszövetség istentiszteletnek. Azt, hogy mi történt az ilyen istentiszteleteken az Apostolok cselekedetei írja le: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban,a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” (ApCsel 2,42). Tehát, az évszázadok alatt így alakultak ki az istentisztelet fő alkotó elemei: az igehirdetés, az úrvacsora és az imádság. A közösség8 itt a kulcsszó.Az Újszövetség tanúsága szerint ezeken az összejöveteleken különösképpen is jelen volt Jézus Krisztus. Ahogyan Jézus a Mt 18,2o-ban ígérte: „Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben: ott vagyok közöttük.” A korai gyülekezetben az úrvacsora központi helyet foglalt el. Az érvényes szabály ez: Jézus az istentiszteleten alapvető módon jelen van. Isten jelenlétének helye az istentisztelet.

2. Mi történik akkor, amikor a keresztyének az istentiszteleten összegyülekeznek? Ennek az összegyülekezésnek teremtő dimenziója van! Schleiermacher szerint az istentisztelet célja, hogy egy meghatározott időben megszakítsuk a hétköznapi életet, abbahagyjuk a polgári és üzleti életet. Az istentisztelet tehát ilyen értelemben ünnepi megszakítása a hétköznapi életnek. Schleiermacher itt a IV. parancsolatra gondol, amiben a héber "sabbat" szó azt jelenti: valamit megszakítani, abbahagyni. Hagyd abba a munkát, ahogyan Isten is megpihent a teremtés után. (...) Nagyon fontos, hogy ma, a teljesítmény-központú társadalomban, tudjunk élni a hetedik nap ajándékával. A IV. parancsolat egyenesen engedélyt ad nekünk az ünneplésre! Isten szövetséges népe pihenhet és ünnepelhet! A munkás élet megszakítása, abbahagyása egy időre Karl Barth szerint egyenesen jótétemény! Tudjuk, hogy ma a „szabadidőipar” kínál nekünk sokféle kikapcsolódási lehetőséget, de számunkra, keresztyének számára az istentisztelet, mint ünnep minősíti a pihenésünket. (...)

Tóth Sándor református lelkipásztor

Tovább olvasom