Hit és cselekedetek

Egyszer egy nő, mivel nagyon sietett valahová, szorosan követte autójával az előtte haladó járművet. Amikor annak vezetője a kereszteződésbe érve látta, hogy a lámpák sárgára váltanak, beletaposott a fékbe. A mögötte haladó nő bedühödött. Dudált, kiabált, káromkodott, és még be is mutatott a férfinak. Dühöngése közben valaki kopogtatott az ablakán. Rémületére, felnézve egy rendőrt pillantott meg. A rendőr megkérte, hogy szálljon ki az autójából, és bevitte őt a kapitányságra, ahol leellenőrizték a nyilvántartásban, ujjlenyomatot vettek róla, és bezárták egy cellába.

Néhány óra múlva elengedték, és a rendőr, aki bevitte őt, a személyes tárgyait átadva ezt mondta: “Elnézést kérek a tévedésért, hölgyem! Épp az ön autója mögé álltam be, amikor annyira dudált, ízléstelen kézmozdulatokat és mocskos szavakat használt. Megláttam a lökhárítón a "Mit tenne Jézus?" feliratot, a rendszámtáblán azt, hogy "Válaszd az életet!", a hátsó szélvédőn pedig a "Gyere velem a vasárnapi iskolába!"; matricát, valamint a béke emblémát a csomagtartón, így természetesen azt feltételeztem, hogy ön lopta az autót.” 

Nyilvánvalóan a rendőr egy olyan keresztényt követett, aki nem végzett valami jó munkát Krisztus követésében. A világnak elege van az olyan emberekből, akiknek az autóján keresztény matricák vannak, a polcaikon keresztény könyvek sorakoznak, keresztény állomásokat hallgatnak a rádiójukon, és keresztény műsorokat néznek a tévén, keresztény ékszereket hordanak a nyakukban, keresztény filmeket vesznek a gyerekeiknek, keresztény magazinokat tartanak a dohányzóasztalon, de életüket nem hatja át Jézus élete, és nincs a szívükben Jézus szeretete. Mi a válasz?

“Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat!”

Tovább olvasom

Gondolatok a szenvedés természetességéről...

A minap a szenvedésen, a tragédiákon, a világ szennyességén gondolkoztam. Nem volt különösebb személyes oka ennek. Ha csak nem az árvíz, és a rádióban hallott hírek nem "ültek be" tudatalattimba.

A legtöbb ember nem tud ezekkel mit kezdeni, és oly sokszor hallom azt, hogy ha Isten szerető Isten lenne, akkor nem engedné meg ezeket. 

Az jutott az eszembe, hogy nagyon tévesen gondolkozunk akkor, amikor ezekért a tragédiákért Istent okoljuk. (Nem mintha Istennek szüksége lenne rám, mint védőügyvédre!) A baj az, hogy mi az általános jólétet, a békét, életünk zavartalanságát tartjuk természetesnek. Ha nincsenek gondjaink, nem vagyunk beteg, ha minden megy a maga megszokott kerékvágásában, szerintünk ez a normális. És ha ezt a zavartalan életet egyszerre beárnyékolja valami, netán még fel is borítja, fenekestől fel is forgatja, akkor Istennek szegezzük a kérdést: "Miért engedted meg ezt? Nem az a feladatod, hogy biztosítsd a mi jólétünket? Nem abban nyilvánul meg a szeretet, hogy megvédi a bajtól azokat, akiket szeret? Hogyan engedhetted meg ezt?" Vajon igazunk van ekkor?

És mi van, ha a gondolkozásunkban van a "számítási" hiba? Ha azt vesszük természetesnek, ami nem is természetes, hanem kegyelem? Ha az elveszett világ "normális" állapota a szenvedés, a baj, a tragédiák, a betegség. Nem erről tanít bennünket a Biblia? S az, hogy az életünk bizonyos időkre zavartalan lehet, hogy vannak örömeink, van gondtalan nevetés, van úgy, hogy nem rág betegségek titkos foga, az, ami nem természetesen, nem "normális", hanem Isten kegyelmének megnyilvánulásai azok az életünkben?

A mi világunknak és benne az életünknek alap "természete" a szenvedés. S milyen jó, hogy a bennünket szerető Isten, hogy valamit megízleljünk az eljövendőből, "felfüggeszti" örömünkre a világ és az életünk alap "természetét". Vagyis: ezért lehetnek olyan időszakok az életünkben, amikor távol tartja tőlünk a bajokat, a tragédiákat, a mélységeket.

De az is igaz, hogy ezekbe sem úgy enged bele bennünket Isten, hogy ne fogná a kezünket. Egyébként el sem tudnánk azokat viselni.

Mennyire gonosz és hálátlan tud lenni az emberi szív, hogy az őt megtartó Istent szidja, gyalázza, okolja azért, ami bűneinek és engedetlenségünknek, azaz Isten ellen való lázadásunk természetes következménye. Mert elfelejtjük, hogy a kegyelem, ami tart bennünket, az ami nem természetes.

Tovább olvasom

Nem mindenki az, aminek látod...

Az alábbi történet a Koppenhágai Egyetemen egyik fizika vizsgáján történt. Feladat: "Írja le, hogy egy barométer segítségével miként mérhető meg egy felhőkarcoló magassága!” Az egyik hallgató a következőt válaszolta: "Fogsz egy hosszú zsinórt, rákötöd a barométer tetejére, majd a barométert a felhőkarcoló tetejéről lelógatod a földig. A zsinór hosszúságának és a barométer magasságának összege megegyezik a felhőkarcoló magasságával." Ez a magyarázat azonban a vizsgáztatót meglehetősen feldühítette, így a diákot megbuktatta. A diák nem hagyta magát, mivel szerinte a válasz abszolút helyes volt. Az egyetem vezetősége így kijelölt egy független bírát, aki megállapította, hogy a válasz valóban helyes volt, de nem tükrözött semmiféle fizikai ismeretet.

A a vezetőség a probléma megoldására behívatta magához a hallgatót, és hat percet adott neki arra, hogy szóban bebizonyítsa, birtokában van a kellő fizikai ismereteknek. A diák öt percig némán ült, ráncolta a homlokát, gondolkodott. Mikor a vizsgabiztos figyelmeztette, hogy vészesen fogy az idő, a diák azt válaszolta, annyi megoldás jutott eszébe, hogy nem is tudja, melyiket válassza.

Végül aztán belekezdett: "Nos, az első ötletem az, hogy megfogjuk a barométert, felmegyünk a felhőkarcoló tetejére, és ledobjuk onnan. Megmérjük, mennyi idő alatt ér földet, majd a kérdéses magasságot kiszámítjuk a ‘H = 0.5g x t négyzet’ képlettel. Viszont ez a módszer nem túl szerencsés a barométer szempontjából.

A másik lehetőség akkor jöhet szóba, ha süt a Nap. Megmérjük a barométer magasságát, és az árnyékát is. Ezután megmérjük a felhőkarcoló árnyékának hosszát, és aránypárok segítségével kiszámíthatjuk a magasságát is.De ha nagyon tudományosak akarunk lenni, akkor egy rövid zsinórt kötve a barométerre, ingaként használhatjuk azt. A földön és a tetőn megmérve a gravitációs erőt, a ‘T = 2 pi * négyzetgyök(1 / g)’ képlettel kiszámíthatjuk a kért magasság értékét.

Ha esetleg a felhőkarcolón van tűzlétra, akkor megmérhetjük, hogy a barométer hosszánál hányszor magasabb, majd a barométert megmérve egyszerű szorzással megkapjuk a kívánt eredményt.

De ha Ön az unalmas, bevett módszerre kíváncsi, akkor a barométert a légnyomás mérésére használva, a földön és a tetőn mérhető nyomás különbözetéből is megállapítható a felhőkarcoló magassága. Egy millibar légnyomás különbség egy láb magasságnak felel meg.

De mivel itt az egyetemen mindig arra buzdítanak bennünket, hogy próbáljunk eredeti módszereket kidolgozni, ezért kétségtelenül az a legjobb megoldás a felhőkarcoló magasságának megállapítására, ha a hónunk alá csapjuk a barométert, bekopogunk a portáshoz, és azt mondjuk neki: "Ha megmondod, milyen magas ez az épület, neked adom ezt a szép új barométert.”

A történet csattanója, hogy ezt a renitens diákot Niels Bohr-nak hívták, és a mai napig ő az egyetlen dán fizikai Nobel-díjas .

Tovább olvasom

Veszélyes fanatizmus

"Úgy tűnik, az erkölcsi világnak van egy általános szabálya, amelyet így fogalmazhatunk meg: "Minél magasabb (az erkölcsi mérce), annál nagyobb veszélyben van." Az "érzéki átlagember", aki néha hűtlen a feleségéhez, néha becsíp, egy kicsit mindig önző, hébe-hóba ravaszkodik (a törvény keretein belül), közönséges mércével mérve "alacsonyabb rendű" annál, akinek lelkét valami Nagy Ügy tölti be, aminek alárendeli vágyait, vagyonát és még személyes biztonságát is. Azonban ez a második típus az, aki igazán pokoli módon gonosszá válhat (...). A nagy emberek, a potenciális szentek, s nem a kisemberek azok, akikből kegyetlen fanatikusok lettek. Akik leginkább készek meghalni egy ügyért, könnyen válhatnak azokká, akik leginkább képesek ölni is érte." (C.S. Lewis: A zsoltárokról)

Tovább olvasom

Vajon Isten dicsőségét szolgálja az életed?

“Igen fontos szempont az, hogy Istennek vagyunk szentelve és ajánlva, ami azt jelenti, hogy csak aszerint gondolkodhatunk, szólhatunk, elmélkedhetünk vagy cselekedhetünk barmit is, hogy mi szolgálja az Ő dicsőségét. Ugyanis semmi megszentelt dolog nem használható szentségtelen célokra anélkül, hogy Isten igazságát meg ne sértenénk.” (Kálvin)

Tovább olvasom

Hálaének

Tovább olvasom

Mint az ókori Rómában - 9. (Befejező rész)

A hanyatlás jelei akkoriban és manapság

Kivonat Gustav Ichelschmidt: WIE IM ALTEN ROM c. könyvéből (1971)

VALLÁS

Ha elfogadjuk Jacob Burckhardt véleményét, miszerint a vallás minden kultúrának elemi feltétele, akkor az igazi vallásos érzés eltűnése kortünet: azok a népek, melyeknél hiányzik a biztos metafizikai tartás, túlléptek történelmi fejlődésük csúcspontján és a végérvényes letűnés felé tartanak. 

Római kultúra bukása is összefüggött a vallási közönnyel s a növekvő anyagias és nihilista gondolkodással. Ciceró szerint, ha a vallás veszélybe kerül, akkor azzal együtt a hűség, a jog és az emberek közötti kapcsolatok is. Ő ezért a régi néphit megreformálását szorgalmazta, hogy a lesüllyedni látszó népnek újra tartást adjanak. Javaslatának politikai és nemzeti háttere volt, mivel a babonaság és a jövendőmondás rohamos terjedése primitív nézetekhez való visszatérést jelentett.

Idegen vallási gondolatok benyomulásának nem tudtak ellenállni, mivel semmi életképest nem tudtak ezzel szemben felmutatni. A titkos dolgokkal való foglalkozás divattá vált. A Kelet erős vallásos befolyást gyakorolt. Hamarosan egy alig átlátható keverék alakult ki a különféle eredetű hitekből és babonákból- anélkül, hogy az elemi vallásos igényüket valóban ki tudták volna elégíteni. Ebben a káoszban tartósan csak a kereszténység tudott megállni.

Ha a belső értékek elvesznek, egyre inkább a külsőségek állnak az érdeklődés középpontjában. Belső üresség, nyugtalanság, félelem jelzik a hanyatlást. A régi istenek trónfosztása után, egyre inkább a sors kiszolgáltatottjának látta magát az ember. Minden lehetséges trükköt kipróbált, hogy megtudhassa a jövőt. Az asztrológia mindig virágzott a belső otthontalanság idején. S arra is alkalmas volt, hogy a hanyatlást nem kellett saját kudarcként látni, hanem a csillagok kedvezőtlen állásának lehetett tulajdonítani. A 2. Pun háború után már a császárnak is volt udvari asztrológusa, akinek tanácsát még fontos politikai döntésekben is kikérte. Bár Marcus Aurélius államérdekből az asztrológusok, szellemidézők és sarlatánok ellen fordult, az isteni jósdákat azonban hagyta működni. A tömeg az alig kendőzhető siralmas állapotokon a mágia és az asztrológia segítségével akarta túltenni magát.

Korunkban is vákuum uralkodik s az idegen vallásokhoz fordulás is jellemző. Sokan a tudományos és anyagias világtól az ellenőrizhetetlen irracionális dolgok felé fordulnak. A bőség társadalma sokszor a vallás feleslegességét hirdeti. Gandhi már sok éve ezt a keserű mérleget állította fel: „Szilárd meggyőződésem, hogy a mai Európa nem Isten Szellemét és nem a kereszténységet valósítja meg, hanem a Sátán Szellemét. Sátánnak ott van a legnagyobb sikere, ahol Isten nevével az ajkán jelenik meg. Európa ma már csak a nevében keresztény. Valójában a mammont imádja.”

Manapság is legkönnyebben a komolytalan misztikus irányzatokhoz fordul a tömeg: dívik a babonaság, okkultizmus, jövendőmondás, asztrológia. Az asztrológia mai virágzása is a lelki sivárságot, belső bizonytalanságot és a valódi vallási tartás hiányát mutatja. Horoszkópok szinte minden újságban megjelennek, mint az időjárás-jelentés, s a metafizikai kötődésétől megosztott emberiség középkori sarlatánság szerint irányítja tetteit. Az egyházak hitelüket vesztették, amióta a korszellemhez és a kérdéses modernitáshoz igazodtak.

Kritikátlanul részt vesznek az anyagias korszellemben. Megadták magukat jóléti társadalmunk előtt. A haladás és a szabadság égisze alatt megalkusznak. A felelősséghordozók közönyösek és langyosak az értékek rombolásával szemben. Az egyházak a kényelmes konformizmusukkal önmagukat rombolják le. Már Goethe jól tudta: „A világra csak azok hathatnak, akik ellenállnak neki. Aki alkalmazkodik hozzá, az elvesztette becsületes életét.” A ma embere csak e világban gondolkodik s természetidegen. Aki tagadja szellemi eredetét, az az őt körülvevő természetet se becsüli s ezért rombolja is. A belsőleg kiszipolyozott fiatal nemzedéktől nem várható el, hogy új szellemi dimenziókat nyisson.

Aki az egyéni én-tudatának adja át magát, az menthetetlenül alacsonyabb rendű dolgok rabja lesz. Hegel szerint az ember csak ösztöneinek legyőzése után szólítható meg szellemi lényként. Szellemi és metafizikai kapaszkodó nélkül eddig minden nép elveszett a történelem folyamán. Szívleljük meg Saint- Exupéry tanácsát, amit röviddel halála előtt adott: „Csak egy probléma van, csak egyetlen egy: azt kell újra felfedezni, hogy van szellemi élet.” (Ennek a sorozatnak vége!)

Tovább olvasom

Isten kedves arcai

„Tiszteld apádat és anyádat,
hogy hosszú ideig élhess azon a földön,
amelyet Istened, az Úr ad neked!”

2Mózes 20,12.

Isten megteremtette az embert, férfivá és nővé, a saját képmására. Azzal, hogy teremtménye kétféle, Isten Önmagát akarta megosztani, nem az embereket. Mást – mást ruházott fel Önmagából mindkét nemre.

A nőket megajándékozta az anyasággal, az anyai szeretettel. Ez a szeretet az, amivel minden emberi lény elsőként találkozik. Egy kisgyermek kiszolgáltatottságában nem tud tenni semmit önmagáért, sem azért hogy szeressék, elfogadják. Ebben az élethelyzetben rá van utalva a feltétel nélküli szeretetre, gondoskodásra, elfogadásra, az édesanyára.

Hogy milyen komoly szerepük van az édesanyáknak, jól kifejezheti néhány példa: Ez a szeretet az, ami nélkül egyetlen egészséges gyermek sem nőhet fel. Az a trauma, ami egy édesanya elvesztésével jár, sok esetben többé nem kompenzálható veszteségként kísér végig életeket. Még felnőtt, életerős férfiak is édesanyjukat keresik fel, vagy idézik meg gondolataikban nagy próbák, súlyos nehézségek idején.

Meghatározó Istenképünk is árulkodó! Bár Istenünket Atyánknak nevezzük, leginkább úgy szeretünk rá gondolni, mint aki feltétel nélkül szeret bennünket, akihez úgy jöhetünk, ahogy vagyunk. Szárnyaival betakar, mint tyúkanyó csibéit, ha veszély közeleg. A Mennyei Atya, aki olyan, mint egy szerető édesanya mégsem képzavar, hiszen ezt a szeretetet Isten Önmagából ajándékozta oda, osztotta meg. Az édesanyák így Isten kedves arcai! (Gerő Tamás)

Tovább olvasom

Mint az ókori Rómában... - 8.

A hanyatlás jelei akkoriban és manapság 

Kivonat Gustav Ichelschmidt: WIE IM ALTEN ROM c. könyvéből (1971)

AZ EGÉSZSÉGÜGY

A hanyatlás jeleit nyilvánvalóan mutatják a civilizációs betegségek, aminek a belsőleg kiúttalan ember ki van szolgáltatva. A fiziológiai tünetek a társadalom és szellemiség bomlását kísérik.

A késő római korban tipikus dekadencia-betegségek ütötték fel a fejüket, amik a természetellenes táplálkozással, az élvezeti cikkek nagymérvű használatával és túlzott fehérje és zsírfogyasztással magyarázhatók. A természetellenes városi életmód: erősen korlátozott testi munka, fokozott mozgásszegénység, krónikus károsodásokat okozott. A megfigyelhető fizikai visszaesés oka volt az is, hogy szellemileg nem tudtak mit kezdeni a jóléttel. Ma az alkohol-, nikotin- és kábítószer-élvezet és a gyógyszerekkel való visszaélés is kiemelten hozzájárul mindezekhez.

Hasonlóan a mai fogyasztói jólét túltáplált polgáraihoz, a rómaiak sem sajnálták a pénzt civilizációs betegségeik (melyek főleg a kicsapongó életvitelből eredtek) kezeltetésére. A saját készítésű, többnyire haszontalan kozmetikai szerekkel, hajfestő és hajnövesztő szerekkel az orvosok szintén nagy bevételekhez jutottak. A betegek sokszor minden reményüket az orvosba vetették.

MŰVÉSZET ÉS TUDOMÁNY

Petronius szerint, aki erejét az élet puszta élvezetére pazarolja, az sose fog időtálló teljesítményt nyújtani a művészetben vagy a tudományban. A késő római művészetből hiányzik az eredetiség. Többnyire megelégedtek a korábbi minták utánzásával. Az anyag állt a gondolkozás középpontjában, eltűnt a metafizikai távlat.

Ma is alig tudnak már az egészséges emberi érzékelés számára újat nyújtani. Amit fel tudnak még mutatni az a belső disszharmónia és a korszellem kiábrázolása. A biztos stílus eltűnt s degeneratív fejlődést figyelhetünk meg. A hanyatlást tükrözi a csúnya és a perverz megjelenése már a kulturális életben is. Káosz, ösztönszerűség, öncél. Az emberiség szétzilált képe. Az irodalomban csalódás, kétségbeesés, fáradtság mutatkozik meg.

Rómának már nem voltak eredeti gondolkodói, megelégedtek a áthagyományozott filozófiai rendszerek magyarázatával. Az újplatonizmus áramlata után végképp’ kimerültek az impulzusok. A tudományt világidegenség és a gyakorlatiasság hiánya jellemezte. Tehát általános szellemi színvonalvesztés figyelhető meg.

A nevelésre jellemző a büntetés általános eltörlése, mint a humanitás vívmánya. Már nem lehetett szó tervszerű erkölcsi felelősségre való nevelésről. Az „engedetlenségre nevelés” anarchistákat szül, akik semmilyen közösségbe nem akarnak betagozódni. Ha egy nemzet elhanyagolja az utódok vallási és erkölcsi nevelését, sorsa megpecsételődött.

Tovább olvasom